MONDVACSINÁLT SZTÁROK
Sorban állnak a senkik,
A sztárgyár udvarán,
Mint a zöld levéltetvek,
A rózsának szárán,
És csak ott gyülekeznek.
Várván szabad prédát.
Egymással verekszenek,
Mindet ők akarják.
Micsoda ragadozók,
Édes nedűt szívnak,
És ettől oly boldogok,
Amíg rá nem fáznak,
Mert szegények, s vakok,
Orrukig sem látnak,
Én inkább szegény vagyok,
Mint csak ócska látszat.
Rágják az édes rózsát,
És telhetetlenek,
De nem sejtik az órát,
Mert permeteztek,
S az édes nedű sóját,
Melyet lenyelhettek;
Elrontja az ők gyomrát,
És betegek lesznek.
Naggyá akarnak válni,
Minden alap nélkül,
Olyanok, mint a lufi,
Üresek legbelül;
Könnyű kipukkasztani,
Mert oly nagyon feszül,
Hogy szét akar robbanni,
És könnyen megsérül.
De sohasem lesz hiány,
Mert ha egy kipukkad,
Jön helyette még néhány,
Kedvük el nem tikkad,
Bár a kínálat silány,
Mire új nap pirkad,
Már megújul a brigád,
És csak néhány marad.