aktuálisan
Babits Mihály
Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts
rajtam, szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák
közül,
mint két ág közt kinéző
ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg
papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem
én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes
mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek,
háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom,
védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi,
gyermekmódra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek
gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam,
Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod
kövén
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme
engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre
fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az
orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan
megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts,
Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz
pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér
ízét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a
fulladás
csatáját és
rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy
mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem
sokall
még az Isten jósága sem,
a mit ér az élet... S talán azt is,
hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.