Sötét felhők gyülekeznek az
égen,
Ismét összeülnek a "Nagyok",
hogy egy életről döntsenek.
S amit ők mondanak, annak úgy kell
lenni.
Valakit életben hagyni, vagy végleg
elveszejteni.
S már hozzák a rabot, összetörve,
fázva,
Szemét inkább behunyja, mert gyilkos minden
pillantása.
Ahova lépett eddig, ott nem maradt semmi,
Tűz pusztított, vagy éppen a szél
fákat csavart ki.
Pedig nem volt Ő rossz, de nem is Szent,
Csupán egy lélek aki bánatában
nagyon szenvedett.
Vérző szívét már régen
kitépte,
És az utána loholó farkasoknak,
hagyagul odavetette.
Életében kapott Ő szépet, s
Övé volt minden ami jó.
De egy nap azt mondták, ennyi volt s nincs
tovább.
S ami eddig jelen volt az a multhoz tartozik
már.
A kegyetlen szavak a testébe égtek, s a
nyílt sebek elmét fertőztek.
Megváltozott a lelke, megfagyott a szíve,
Egyre jobban csak a keserűség
éltette.
Élete útján tüskés bokrok
nőttek,
Behálózták, s belőle ezernyi
darabot téptek.
Nem keresett segítséget, pedig
várhatott volna,
De ő büszke volt, s a magányt
választotta.
Nem tudta feledni boldog perceit, s egyre jobban a
halált kereste,
Hogy a pokolba taszítsa, vagy a mennybe
emelje.
De nem jött a halál, a
megváltó.
S úgy döntöttek ne maradjon a
Földön aki ennyire pusztító.
S most összehívták a Tanácsot.,
hogy ők mondják ki az áldást vagy
az átkot.
De a tanács néma maradt, mert nem tudott
dönteni.
-Szenvedni látni és életben hagyni?
A rab térdre esik és
könyörög, adják visza neki azt,
Akivel Ő életében a legtöbbet
törődött.
De a Tanács nem felelt, csak visszaküldte
Őt a földre,
Hogy szívét a vad farkasoktól
visszavegye.
Esélyt kapott arra, hogy felejtsen,
S, hogy új életet kezdhessen.
Sanyarú életét mégsem vette el
senki,
Bíztak benne, hogy újra tudja kezdeni.
Megbocsátatott minden bűnös gondolat,
S kitörlődni látszanak az
ártatlanokat sebző szavak.
Csak néhány szót égettek újra
elméjébe:
"Hogy az életnek nélküle is
tovább kell mennie!"