bemsáolok ide nektek egy Dsida verset, mert
nagyon szeretem, és szomorú, depresszív
hangulatban mindig felvidáűmít,
és visszaadja az életbe vetett hitet...
Dsida Jenő
KÓBORLÓ DÉLUTÁN KEDVES
KUTYÁMMAL
`- Lírai riport öt fejezetben -`
ÚTNAK EREDÜNK ÉS SZERETJÜK
EGYMÁST
..................................
Szép farkaskutya, Tinti, örülj!
Leakasztom a szegről
csörgő láncodat. Ujjongón, az
ölembe ficánkolsz,
hátsó lábadon ülve, nyifogva
könyörgöd az örvet,
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat
szagolod víg
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod
az ostort,
mindez a séta előjele, izgalom és
gyönyörűség.
Nos, mehetünk... Rövid úton
elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a
kertek, az autók,
megszabadítlak a szíj s lánc
terheitől, körülötted
tág a világ, szabadon szökkensz
fel-alá a mezőkön:
gerjed a föld, bujasága, tenyészete
sarjad a hévben,
erjed a rög dús élete, terjed az illat,
előtör,
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü
gyomnak
jószaga incselkedve csapong remegő
szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a
tárt levegőben,
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó
kacagással.
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen
meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge,
acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a
szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő
buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem
édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva
szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal
gyűjtött kicsi könyvtár
áll a szobámban lásd, az utolsó
szálig eladnám,
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt
követelne
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni
másként, -
szálig eladnám, bár szivesen
kölcsön sem adok most,
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a
könyvön.
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi
regénynél;
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál
is,
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady
verseinél is,
mert hiszen élsz s zuhogó,
tüzesáramu vér fut eredben.
Még nem is említettem, a multkor a
könyvkirakatnál
félnapig álltam s néztem az "Ars
amatoria" kedves
címlapját, a sokáig gyűjtött
pénz a zsebemben,
mégis odább mentem, hogy szájkosarat
vegyek, undok
szájkosarat, mert "ebzárlat" van,
a városatyák így
fundálták ki, hogy elkeserítsék
városi sétánk
perceit és - ó, nincsen elég baj az
emberi fajjal, -
szájkosaratlan ebekre lesengnek a
kajlabajúszu
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran
fütyörészve
sétafikálnak a tolvajok és
betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos
szeretettel
érzek irántad, Tinti barátom, elég
a bizonyság?
Szinte fölösleges is bizonyítanom,
érzed amúgy is,
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz
tenyerembe
s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és
vicsorító
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz
közeledni felénk a
külváros gyanus uccáin vagy az erdei
cserjék
sanda homályából: feltámad benned
a farkas
élő húsba maró,
vérengző ösztöne, tajték
ver ki a szádon, inad feszül ugrani
készen a rabló
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva,
halálig
védelmezz a merénylő gyilkos
erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is,
ugrani készen,
távol, a Bükkerdő bús;
elhagyatott, kusza mélyén
s nem tudtam mire vélni; mikor lám,
zörren a zordon
tüskebokor s egy marconaképü
cigány kibotorkál,
bújva közelg, szeme villog, vállát
verdesi göndör
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze
kezében.
Négy lépésnyire téged is
észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik
pár
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu
szemével,
végül alázatosan nyűtt
szalmakalapja után nyul,
"Isten tartsa, tekintetes úrfi!" -
morogja s odébb áll.
VISSZAPILLANTUNK A MÚLTRA S AZ
RENDKÍVÜL MULATSÁGOS
...................................................
Ó, milyen édes az andalgás a pirosra
sütő nap
lángözönében, a sok-sokezernyi,
parányi sugártű
bőrömet ütve pereg, befurakszik a
pórusokon, szúr,
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma
forró
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a
nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti
barátom,
hosszura nyújtom a nyelvemet én is,
ütemre zihálok
s közte lehúnyt pilláim alól
hunyorítva figyellek.
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz
nagy ijedten.
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a
részvét.
Végül is észreveszed, hogy
mókázom s tovaszökve
jót kuncogsz befelé, míg én
nagyokat hahotázom.
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen
csudakedves
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony
két
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos,
őszi
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák
közt,
korty italért bekopogva szives gazdád
kapuján és
összekülönböztem morcos, csahos
édesanyáddal:
el sem hittem volna, hogy ennyire
összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az
öklöm,
szürke felöltőm tág zsebe,
roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan bámultál ki szipogva e furcsa
világra
s ujjaimat dühösen rágcsáltad
gyöngyfogaiddal.
Nőttél, mind növögettél s
lassanként kitanultad,
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az
illem
összekuszált törvényeit: át
nem ugorni az asztalt,
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem
nyalogatni,
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a
postást,
láncon menni nyugodtan az uccán, szép
uri hölgyek
szoknyáját nem túrni magasra s -
uramfia, - padlók,
szőnyegek állapotára komoly
figyelemmel ügyelni.
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka
szeszélyü
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul
elébe
ugrani lompos farkad csóváló
örömével
mindig, ahányszor harsányan
fütyörészve betoppant,
búsan menni elé s szomorúan tenni
ölébe
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú
remegését,
ülni, feküdni, felállani, ugrani,
hogyha kivánta,
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen
annyi
mély panaszára, fülelni a verseket
este, ha fák közt
mentetek álmosan és a világ zokogott a
sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a
rengeteg erdőn
elhagyatottan futnod elől, vagy
hátramaradnod
búsegyedül, mialatt gazdád
kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü szőke
szerelmével, derekára
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha
testét,
vagy ha csalitban, a hűsölü
pázsiton elheveredtek
s mind közelebb tolták egymáshoz az
ajkukat, - ó jaj,
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve,
kilógó
nyelveddel nem nyalni a két csókért
csucsorító
szájra... Bizony nehezen hagytál föl e
csúnya szokással.
Ám amióta kiszöktél volt tavaly
ősszel a kertbe
s reggel jöttél csak haza, mámorosan,
kimerülten
és nem sokkal utóbb szalmás
kuckódba heverve
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan
nyalogatva
bolyhos testüket, áradozó
anyasággal, azóta
megváltoztál, jó kutya lettél,
tiszta tapintat:
elfordulsz, ha mögötted sűrün
cuppan a csók és
nem zavarod meg az erdei pázsit
örömteli percét,
jól behuzódol a sűrübe, dús
pofaszőröd alatt tán
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva
kukucskálsz...
ŐSZINTÉN MEGDICSÉRJÜK AZ
EGÉSZ VILÁGOT
......................................
Szép a világ, gyönyörű a
világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan
tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón
felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve
feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van
valamennyi bokornak.
Kéklik az Árpád-csúcs, ott
jártunk tegnapelőtt és
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a
csörgedező kis
sziklai forrás, Szent János
kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a
szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíborlila,
sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva
ezüsttel, arannyal,
nagy kigyuladt zászlók, minden nép
zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi
fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi
termét
s minden nemzeteit közösen kebelére
fogadja.
Ó, látás gyönyörében
boldogan elmerülők, mi!
Hát a szagok! Televényföld illata,
májusi esték
illata; édes akácfa-virág dús
illata, kedves
szép szeretőm szájának
vadszeder-illata, zizge
szőke hajának fűszeres illata, ifju
szerelme
ujjaimon maradó meleg illata, melyre
ficánkos
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat
szimatolva,
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon
hazatérek,
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva
magamban.
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván
lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó
tenyerünket
végighúzni a pázsiton, átborzolni
az érett
búza fölött, simogatva kuszálni a
hajba, a síma
test zugain babrálni, kutyuska fülét
vakarászni
s tiszta hideg patakok habját paskolni
sikongva.
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az
ínynek elomló
ingere, táplálékok örömteli
útja erünkbe,
drága kenyér, aranyos pecsenyék s
ó, nagyszerü csontok,
ízletesen ropogó, remek álmai sok
kutyaszívnek,
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes
alma:
hódolok ennivalók és innivalók
zamatának,
legfőképen azonban a bornak, a bíboran
ömlő
rácürmösnek, amely víg dalra
deríti a lelket
s vérünket duhaj ugrálásra
pezsegteti, táncra.
Áldom a hang szent élvezetét is: a
fák suhogását,
ég morajos dörgését,
záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok
dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos
ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek
robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok
szeliden hűs
hullámzása csobog körül. Ó
"Traviata" szerelmes
dallama, ó zengő
"Pathétique" s valamennyi
szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe
haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág,
megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva
csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon
és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni
örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul
fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy
örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép
ez az élet,
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg,
nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt,
levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát.
Százszor, ezerszer
szép, ha emellett még fiatal
költő is az ember,
hóbortos daloló, feltártszivü,
harmatosan jó,
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra
vadászik,
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve
és a
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a
Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik,
elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve
nyivákol
s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya,
más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni
utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle,
magasra
tartani felnevetőn, komor emberek arca
elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva,
milyen szép,
mily kecses állat a Szépség,
hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket
egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre
felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan
sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a
kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves
ölében,
boldog az Isten ránkpillantva derűs
magasából,
sírni szeretne igaz gyönyörében,
ilyennek akarta
látni az embert és a kutyát,
mielőtt e világot
megformálta. A nap fele forgó sárga
virágok
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak
előttünk,
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a
burján
tűzbimbókba borul közelünkben, a
lepke felujjong
s este, ha hosszas utunkról izzadtan
hazatérünk,
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a
rózsák
illat-imába merülnek, a tág
üvegékü verandán
csillagokat szikrázik a clyvia és
amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg,
éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás
negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy
kishitü, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebü,
telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol
erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a
tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket
öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret
eszünk a bozótban,
gyantalehelletü fák közt
felbuborékol a tréfa,
nagysüveges fura törpék öntenek
írt sebetekre,
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat
könyörögjük,
lássák, mekkora kéj vidulón,
örömest adakozni,
éjszaka vágjuk a bükköt,
máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk szeliden s egymás melegében
elalszunk.
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal
éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a
gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni
jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogitó
igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a
földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien
ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak
éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég
levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele
vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt,
ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket
összezavarták
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel
alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében
üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a
tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket
éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen
éhes,
jóllakik árán őmaga, gyermeke
és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a
hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen
és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta
pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét
zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe
szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert
tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e
világon,
jó füvek és fák vannak, a nap
süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák
örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a
csillagokig, mit
csillámló-szemü gazdád is zeng,
hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e
világ és nincs hiba benne!
EKÖZBEN A VILÁG ELALSZIK
KÖRÜLÖTTÜNK
....................................
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és
enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz
ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik,
sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait,
ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s
fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a
felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb
tetején még:
édes mérget ivott haldokló
elnehezült és
békés teste hül így ki, a
lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól,
szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja
ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok
hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici
csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki
hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék
tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel,
aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a
lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös
suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali
csendben
hallik, amint a csigák finoman
súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok
udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna
csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha
révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája
kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos
mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli
útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te
ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a
torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas
emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál,
mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat
simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl
a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is,
amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha
kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek
közt...
A MACSKA FUT, MI PEDIG FUTUNK UTÁNA
...................................
Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő
szavaimra
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem
ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra, ki csöndes
kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a
fülembe,
mig odakünt, odakünt, a csiszolt
üvegablakokon túl
meggypiros-ajku, riszáló-termetü,
karcsu-bokáju
nők libbentek el és habkönnyü
ruhájukat íves
combjukhoz feszitette a babráló, buja
szellő
s bent a szivem már nyugtalanul készült
muzsikáló
versfoszlányok, tündér titkok után
iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva
figyel ránk.
Orrod már szimatol, bordád remeg és
füled izgul,
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy
erős a kisértés
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki
azért a világból
s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány
gyönyöréről.
Jobb, ha veled futok én is. A tétova
séta elég volt,
únom az álmos bandukolást! Gyere,
Tintike, fussunk!...
Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a
tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal
vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az
üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm
lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint
én.
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te,
kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen,
átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az
ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az
árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a
hegyre
s túl a hegyen gyémántporral
teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a
sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat
ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei
kékfény,
felkacagó fuvolák, mély
kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a
vakító
angyali őrség kettős sorfala
közt, csak előre...
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva
rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé
dobbanva jelentjük:
- "Ifjan tértünk színed elé,
örök isteni Felség.
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a
macskát!"