nemrég, két v három hete az Őszi
Szalon-beli Ködlámpa-esten Novák
Valentin volt. Nem tudom ismeritek-e a verseit!
Nagyon-nagyon rendben van, amit csinál.
Most ide bemásolom egy versét, hogy kedvet
kapjatok hozzá!
Hiába-József
----------------
Mikor fejét az asztalnak vetette,
(a kocsmafüst, hol lelkünket felette)
gyémántok gurultak ki száján.
Ezer marokkal is kapkodtuk volna,
mi fajtalan, kocsma-langy, pesti horda,
verődve éhség csapta
vállán.
E zsenge, kebeltől nem váló
szájat,
mi mégis durva létnek kiabálhat,
teremtő istenek lesték meg ott.
Borokban habzott tanácstalan arcuk,
hogy szaggassák ez égostromló
fattyút,
kinek hangja „jajdalmas” fagott.
„Mit képzel ez, hogy águnkra
felülhet?
Torzó sejtjei ellenünk feszülnek?
Receptre elmebajt írunk neki!
Neve parvenü, blaszfém égbe csapás
–
Attila? Ostor? Bocskor! Düh-kalapács,
agya üllőjén, mi a ritmust
veri…
Mindent elveszünk tőle, csak a szót
nem!
Verse rettentő legyen, mint egy gólem,
de lelke agyagszilánkra hasad…
Vonyítson majd hűvös
bőrdíványokon,
Pártoljon el tőle szív, barát,
rokon –
Szén-agyán gyémánt karist’
marad…”
Így átkolták ott a rozzant istenek,
mind ember-irigy, emberelme-beteg,
Hiába-Józsefet, s testvéreit,
minket, kik elárultuk, s elárvultuk.
Zseniknek és senkiknek más az útjuk,
tudjuk mi ezt, korcs-mák heréltjei.
Mi csak garasért tettünk a szóra
szót,
rogyván szédültük a
világ-tágítót,
ha esztergálta gyémánttengelyét
a gépnek, mi metszi majd el szerteszét,
loccsantva égre habzó tejút-eszét
–
szakítva ketté kezdetét a
végnek.