BOLDOGSÁG
TAO JUAN MING
Ifjan ellenségem volt a poros város,
lelkem zöld mezo˝kre s kék hegyekre
vágyott,
lábammal az erdo˝k szu˝z
ösvényét róttam,
s eltévedtem gyakran csalitban,
bozótban...
De aztán csak mégis hivatalt
vállaltam,
s bár erdo˝kre vágytam, rabmadár
maradtam,
hivatalom kötött, az únott, az
ócska,
s vágytam, mint a rabhal vágyik a
folyóra,
szabadon bolyongni erdo˝n, réten,
berken...
Múltak a rabévek s én falura mentem,
beteljesült végre ho˝ és
régi vágyam,
kis birtokom is van, s magamé a házam,
ha kisüt a nyárnap, védo˝en
befonja
árnyával a szílfa és a
fu˝zfa lombja,
elo˝tte barackfa s körtefa
virágzik,
s túlnan a kék ködön kicsi falu
látszik,
lila füst mutatja feléje az utat,
mint a dugóhúzó; dühös kutya
ugat
a kis zsákuccában; a szederfa magas,
tövében, mint rekedt harcos, szól a
kakas,
udvaromon gyenge füvön jár a
lábam,
s szent csend honol lelkem mindegyik
zúgában;
rabmadárként éltem hajdan
kalitkában,
most szememben a rét kék harmatja ragyog,
és ágról-ágra szállva, szabad
madár vagyok!