Süvít a szél,
Újhold kél.
Csontig hatol a fagy,
Az ablakon maga után virágokat hagy.
Kopár kert,
Élet sehol,
Már régóta csak csend honol,
Fekete alak sötét éjben,
Árnyék a múló létben.
Mindenütt csend honol.
Üres, kietlen,
A köd néhol fellebben.
Kihalt romok,
Régmúlt korok.
S a csöndben,
Mozgás a ködben,
Két árnyék, tán csak
kísértet,
Erre nem jár, csak ki eltévedt.
Halál és hideg, hóval lep mindent a
feledés,
Nem lesz már, vagy tán sosem volt
emlékezés.
Szentség törés, halkan,
Ahogy a léptük koppan.
Kettő jön,
De csak egy megy el,
Egy itt marad az emlékekkel.
Két szentség törő,
Egy vérrel fizet,
Utána csend, nem zavar több vizet.
Kis szökőkút,
Rajta jégcsapok,
Valaha benne víz folyhatott.
Két árny suhan,
Két penge villan,
S két fantom cikázik a ködben
komoran.
Üres tekintetű szemlélő.
Minden eseménynél jelenlévő.
Senki nem hívta mégis vár.
Dolga lesz, érzi már.
Fekete csuklya alatt világtalan szeme.
A két harcos közül ki néz ma
bele?
Táncol a két penge s az egyik vért
fakaszt.
Gyors csapás újra lehetőséget el
nem szalaszt.
Melegséget érez a harcos a hidegben,
Ereje fogy ellenben.
S fagy ruhájára azonnal lassan folyó
vére.
Elérte útja végét ma
estére.
A meleg helyét hideg veszi át,
Amint szívét a halál
érintésé járja át.
Nem fázik, mégis reszket,
A földön már vértavat
eresztett.
Nincs fájdalom,
Nem így képzelte a véget,
S látja már a messzeséget,
Honnan jött, s merre halad,
Utána semmi sem marad.
Sehol a film, mit elképzelt sokszor,
Élete utóján mire visszagondol.
Nincs fény, se zene,
Se angyalok serege.
Csak lassan folyó vére, s ereje.
Sötétül a világ,
Már nem is itt van, mit lát.
S jön a nyugalom,
Győz az akaraton.
Vörös rózsa hull a vörös
vérbe.
Ott dermed meg véle.
Fekete árnyék suhan tova.
Sűrű ködben tűnik, noha,
Felnevet a csuklyás, hangtalan,
Csont ajkak koccannak nyugtalan.
Dolgát elvégezte,
Hogy itt lesz helye, jól érezte.
Újabb áldozat,
Ezzel ő kap szabad utat.
A staféta új kézre mutat.
Új lélek járja a romokat.
Új lélek keres új utat.
Új lelket talált a kárhozat.
Új kinek a halál békét nem hozhat.