Ők, a Szüleim
Negyvenöt éve táplálnak,
nevelnek
Rám mindig figyelnek, lélekben
ölelnek:
Ők, a Szüleim.
Mikor megszülettem, szemem rájuk
vetettem,
Szemükből a szeretetet, az Erőt
magamhoz vehettem.
Biztos karjukon naphosszat fekhettem,
Míg testükből, lelkükből
felcseperedtem.
Akkor nem voltam se büszke, se
ámuló,
Inkább afféle gazfickó, kis
áruló,
Ki a játékban csal, ki rosszkor csap
zajt,
Ki nekik sűrűn hoz bajt.
Védelmükbe akkor is vettek, ha
részemről a tettek
Lassanként a rosszból,
töröttből kis várat emeltek.
Ők akkor is védtek, mikor hajdanán a
vétkek
A torkomban égtek, s kezeimtől azok az
egekig értek.
Fejükre dicsőség nem szállott
miattam,
Vissza, mit kaptam, eddig sohasem adhattam.
A pillanat, talán soká nem várat
magára,
Mikor a számla egyezik majd,
végre-valahára.
Megérteni őket ma már
gyerekjáték,
Midőn letűnt egy kor, már ősz a
halánték
Felnőttek az enyémek most már mind a
hárman
Tudom tán a leckét
„szülőből” –
hmm, hátha.
Most én nevelem őket, ahogy velem
tették,
Figyelem léptüket, mint enyémet
figyelték.
Teszek, amit tudok, hogy hozzam a cserét,
Viszem a napot, s a csillagok fényét.
Apám, s te jó Anyám
köszönök hát végképp,
Mindenért, mit tőletek kaptam én,
Adjon az Istenetek Nektek hát Nyugalmat és
Békét!