lehet, hogy ez nem jó vers, viszont most
írtam és megosztom veletek azonnal.
Tisztviselő
Tisztséget viselek,
Érzem, szörnyűt
Ott ülök a halálos
ágyadnál.
Mert elment a mester,
És nem hitt a túlvilágban.
És útrakelt szerelmes nagyanyám,
És a lánya sem fogja olyan
furcsa-kedvesen
A csészét a kezébe – túl
korán.
És nem dorgál csendesen,
hogy sok lesz az „Én”-ből,
és nem kéne.
Félszeg mosolya itt előttem,
nem kellene, igaz? – s megint.
Tudom.
Mégis én vagyok a tisztviselő,
És ez a vers is, mint annyi már,
Rólam szól megint.
Átlátok rajtatok, mindenkin át,
Ott ülök, hallgatok, bár ha tudnék
és hinnék
Talán elmorzsolnék értetek egy
imát.
Elkopik az arcotokról a hús,
És az idő még nekem sem kegyelmez.
De látom, ott ülök – s megint
egy ember elmegy.
Meddig lehet ezt, és meddig érdemes?
Mikor állok fel, végképp és
véglegest?
Erősebb a félelem mint a fájdalom,
hát ülök, míg ti mentek
rendületlen,
És figyelem magam, ahogy szenvedek.
De látom, és felsajdulok, nem, ezt nem
lehet
Ezt elviselni nem! Mert szétszakadok,
És csak ennyi maradt az élet: NEM!
Lefejtem ujjamat a lét
szövetéről,
A sötét tisztet végül elvetem,
S a te ágyadnál nem fogok ülni,
Haldokló szerelmesem.