Elmerengek csendesen,
magamba bújva tűnődöm
hova tűntél,
- tán itt se voltál -
merre szaladsz utadon,
válaszod nem kutatom
-hisz válaszok nincsenek is-
csak a kérkedő kérdések
- mint a szélfújta tépések -
a földből, úgy merednek
hogy lásd, ha nem is kéne
mit nem akarok, de lásd
ha mégsem borít az éj-palást
sötéten, puhán-óvó leplet
rám,
mert látva lettem szép magam,
s te látni hagytad színarany
magad, hogy tükörként a szemben
(mint N. a víz mélyéről
gyengéden
felhulló önmagával szerelembe esve)
fürödj és mikor elég már
új utak végén új cél
vár,
menj csak nyugodtan, némán
a magamba vezető sétán
már bátor leszek így is.