Lecke egy teknosbékatol
Félek toled. Bennem zsongasz, felbujtatsz,
megbuktatsz.
Hozzad tapadnék, villamcsapasként
atsuhannék rajtad,
de kiver egy halalos regi vagy, egy gyermekagy,
katonak, letort karu babak, menni, visszajonni,
vagy csak egyszeruen ujra gyermeknek lenni.
Szeretni kellene, a szavak egyszeruen jonnek,
de nyelvem megbénul és fogaimban
megutkoznek
a gondolatok. Furcsa almokat hoz az éjjel,
mondd mit kezdjek ezzel a halalos kéjjel?
Uszom lassu tempoban szemben az arral, s
ha mar kuzdenem kell, inkabb azzal a vilaggal
amiben szulettem. Lassu hullamok sodornak elore
szivemnek oriasa, Herculese, orokos ore most
elhagyott.
Tengeri csillagok vilagitanak, magamba szallok,
huz a mélység, s lenn a sotétseg az ur,
a fejedelem,
a mindenhato, de a kétség felmerul bennem,
hogy
talan mégis jobb lenne levegot vennem.
S amint egy oriasi teknosbéka
felémcsortet,
karjaval atkarol, felemel, s megporget,
Mar az eget latom, a kéket, a vakitot és
o
a fulembe sugja; Még korai lenne belehalnod, hogy
nem tudsz uszni, s mint egy ujszulott tanulj meg
elobb kuszni, felulni, nézni, anyadat
megigézni,
emberré valni, letezni szeretni, s utana bekesen
elmenni.