Kosztolányi Dezső: Az
írástudatlanok árulása.
Különvélemény Ady
Endréről
(részletek)
(...)
Pontról pontra elmondom, úgy, ahogy bennem
él, mi idegenít el ettől a
költészettől. Véleményemet
nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez.
De egy olyan ember szava, aki pályája
során elégszer tanúságot tett
arról, hogy hű egyetlen
meggyőződéséhez és
hitvallásához, az irodalomhoz, s a jobb-
és baloldal íróit pártatlanul
ítéli meg. A vitairat
természetéből folyik az is, hogy nem
időzöm ama versei mellett, melyeket az
elsők között ismertem el, hanem azokat
a különbségeket emelem ki, melyek
elválasztanak tőle, s
munkásságát a szememben inkább
ellenszenvessé, mint rokonszenvessé teszik,
inkább korccsá, felemássá, mint
egésszé és tökéletessé.
(...)
Gondolatvilágának főtengelye: a
messianizmus. Az a tudat, hogy a világ
boldogtalan, s az a hit, hogy valakinek, egy új
megváltónak kell jönnie, s az majd
mindent egy csapásra jóvátesz és
rendbe hoz. Ezt a keleti miszticizmust átveszi
minden prófétáló
kenetességével, s megfejelve újabb
szózatokkal, valami ellentmondó
bölcseletté gyúrja. Állandóan
szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a Ma
vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra,
mely az időhatárok között
elmúlik, döntő. A nagybetűs
szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul
ismétlődnek verseiben. Nemegyszer ezt
olvassuk: Mák, ami nem az ismert
növény, hanem a �ma�
többes száma, s egy ízben ezt is
olvassuk: �életemnek csak mája
fázik�, ami nem az ismert
epeválasztó szerv, hanem a
�ma� egyes száma. Úgy
látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap
még dicső Holnap volt, és holnap
már rút Tegnap lesz, nem hasonlít
lényegében minden siralmas naphoz, mely a
világ teremtése óta lepergett a
boldogtalan, szenvedésre és halálra
rendelt emberiség fölött, s abban is
hisz, hogy évezredek lesújtó
tapasztalata egyszerre semmivé válik.
Tehát ha nem is huszonnégy óra, de
kétszáznegyven nap vagy
kétezernégyszáz esztendő
meghozhatja a végleges, örvendetes
megoldást. Pesszimizmusa ennélfogva nem
mély, csak külsőleges. Alapjában
egy felületes, könnyen hivő optimizmus
lakozik benne.
Lehet, latin műveltségem és
hajlandóságom tesz képtelenné
arra, hogy bármely ilyen mítoszt,
bármely ilyen bölcseletet elfogadjak.
Szeretem az élet tragikumát
színről színre, a maga
nyerseségében, a legnagyobb fényben
szemlélni. Logikai ellentmondásai talán
ezért bántanak. Tudom, egy
költőtől nem szabad betű
szerint való logikát követelni.
Végre ő nem az értelemre, hanem az
érzésre föllebbez.
Világnézete azonban annyira sérti
értelmemet, hogy érezni is képtelen
vagyok vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy
bírálatomat el tudná
némítani. E messianizmus által elveszti
az idegrendszeremmel való kapcsolódást.
Nem meri tudomásul venni a könyörtelen,
pogány természetet, melyben sokkal több
rejtély van és rémület, mint
efféle kölcsönkért kabbalisztikus
építményben. Ez eltakarja előle
azt, ami igazán fontos, létünk
változhatatlan siralmát, s kisebb dolgok
felé irányítja figyelmét.
Ő maga is �küldetést�
érez, mégpedig többfélét. Az
első körülbelül az, hogy ennek a
földnek a Messiása legyen. Hogy miből
áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk.
Gyakran halljuk, hogy �harcol�, és
fajtáját ostorozza a jövő
felé. A beállítás kissé az
irodalomtörténeti könyvek mintáira
emlékeztet. Hiszen a politika manapság
midenütt mesterség lett és
tudomány. Éppen ezért a politikai
költészet pusztulóban is van. Egykor,
mikor az élet még nem hasadt rétegekre
a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak
régi szervezetlenségében, mikor a
sajtó, vezércikk, kortesbeszéd,
parlament nem szippantotta el minden
mondanivalóját, még lehetett
tárgya és értelme. Türteiosz, aki
egy kezdetleges ókori társadalomban
�lanttal kezében buzdítja a
csatát�, azért megrázó,
azért nem nevetséges, mert van reménye
arra, hogy szavának közvetlen hatása is
lesz. A modern költőnek alig. Vajmi
kevéssé valószínű, hogy egy
költő, a jelenkor reklámparkjai,
kormányrendszerei közepette mindaddig
követeli verseiben az általános,
egyenlő, községekre is
kiterjedő, titkos választójogot, a
hadikölcsönök
valorizációját, a
munkáskórházakat és napközi
otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki
komolyen és őszintén ilyen
hivatást érez magában, az helyesebben
teszi, ha hatásosabb eszközökhöz
folyamodik. Mint képviselő vagy utcai
agitátor inkább előmozdíthatja
célját. A költő a kifejezés
művésze. Hivatása az, hogy a benne
alaktalanul forrongó természeti
erőket, melyeket értelemmel nem lehet
megközelíteni, érzékletesen
megformálja, mintegy létezőt teremtve
a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant
munkával véget is ér hivatása. Ha
politikai költészetre vetemedik, két
veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit
akar, s akkor tartalmas, de művészileg
lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz
erre, messziről, tétován, s akkor
pufogóvá,
fráziscséplővé, jelszavassá
válik, afféle dörgedelmes
néptribunná.
Ady - ez tagadhatatlan - elsősorban mint
politikai költő híres, emlegetett.
Művészi szempontból itt
támadható legerősebben. Az
írástudatlanok, akik egy költőt
mindig az életkörülményei s a
témái szerint ítélnek meg, nem
pedig a belső mivolta, vagyis a
művészete, a formája alapján,
szeretik Petőfivel együtt emlegetni,
melléje, sőt sokszor magasan
föléje helyezni. Ady nem bírja ki az
összehasonlítást ezzel az isteni
zsenikölyökkel, aki a világirodalom
legáradóbb, legtermészetesebb,
leggazdagabb, legrokonszenvesebb,
legösztönösebb, legfrissebb,
legcsodásabb lírai lángelméje.
Petőfi huszonöt éves korában hal
meg, s akkor be is fejezi megmagyarázhatatlan,
őseredetiségéből
táplálkozó fejlődését.
Ady ebben a korában még kortársainak
zsúrversikéit utánozza. Petőfi
magába öleli az egész életet,
minden nagyságot és kicsiséget, minden
tragikumot és komikumot, aminthogy ez a
kettő soha sincs
külön-külön, hanem együtt,
örökös kölcsönhatásban.
Ady attól kezdve, hogy párizsi
tartózkodása alatt megleli hangját, a
politikai küldetés és halál
pózában áll, anélkül hogy
kimozdulna belőle. Petőfi a
legmélyebb értelemben humoros is. Ady
humortalan, száraz és izzó.
Petőfi ragyogó megfigyelő, éles
elme, a valóság érzékletes
művésze, alakjai lélegzenek,
tájképei élnek, még
prózája is folyékony. Ady
prózája csak a hírlapi vitában
melegszik föl, különben csikorgó,
kurta lélegzetű, emberei
papirosfigurák. Petőfi tanult fő,
literátus, a betű tisztelője,
Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a
francia szellem a pórusáig se hat,
műveltsége újságírós,
értesültsége kávéházi.
Petőfi, aki sohase látta a tengert, és
Ausztrián kívül nem járt
külföldön, világvárosi
jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása
ellenére, nem az. Petőfi
nyugat-európai formában fejezi ki, hogy
magyar. Ady melldöngető, magyarkodó
formában fejezi ki, hogy nyugat-európai.
Petőfi bátor, lehorgadó, bohém,
családias, zord, bájos, hetyke, meghitt,
kitartó, szeles, sötét, vidor,
bölcs, izgága, csüggedt, szilaj,
tartózkodó, kandi, hű, csapodár,
önérzetes, öngúnyoló, egy
élő, szeszélyes, örökké
változó ember. Ady mindig csak a
szomorú Vátesz. Petőfi
egyszerűen a nép fia,
tőrőlmetszett demokrata, senki más.
Ady szintén demokrata, de túlontúl
sokat emlegeti, hogy úr is, Ond vezér
ivadéka. Petőfi forró
egyéniségében minden ellentét,
minden ellentmondás szervessé olvad.
Adynál néha csodálkozom, hogy a
dekadens énekes Esze Tamás és Tyukodi
pajtás kuruc �komája� is.
Petőfi hazafisága a földé, a
gyermeki, ősi kegyeleté, egy
néppé tágult családé, az
ösztöné. Ady egy tudományos
értelmi tételre esküszik, az ő
�szent jásziság�-ára.
Petőfi forradalmi heve, az úri renddel
való vagdalkozása,
királygyűlölete, fennkölt
világpolgársága az
őszinteség elsöprő erejével
hat, mert mögötte egy gyermeklelket
érzünk, a hit ércfedezetét.
Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a
politikai költészetet: a teljes
elfogultság. Az az elfogultság, amely nem
tekint sem jobbra, sem balra, hanem vakon hisz abban,
amit hirdet, végletek közt
hánykolódik, nem bánva, hogy
fölszakad belőle a természet minden
sara, önzés, gyűlölet, harag.
Efféle kitárulás megrázó,
mert emberi és szép is lehet, mert a
költőnek művészi
lendületet, teremtő erőt adhat a
dühe.
Adynál ezt ritkán tapasztaljuk. Politikai
verseit többnyire megrendelésre írta a
napilapok tárcarovatába, vagy a
Galilei-kör március 15-i ünnepére,
mintegy versenyezve Ábrányi Emillel, aki
ezen a napon csengőbb rímekben és
ötletesebb formában a másik, jobboldali
tábort szolgálta ki. Ezek a versei
nagyhangúak, döcögősek,
fáradtak. Olyan általánosságokon
nyargal, melyeket egy névtelen
vezércikkíró is átallana
vállalni. Emellett kétkedő. Vajon hogy
gyúljak lángra ezeknél a formában
is ósdi rigmusoknál, melyekben a szavak
kacér magakelletéssel handabandáznak,
mikor csak így biztatja ifjú
társait:
Indultok? jó, ideje már bizony,
(Tartok veletek, váltig, holtig, persze)
Bizom egy kicsit és mégse bizom.
(Levél ifjú társakhoz)
Máskor ilyen suta:
Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője
S ahova majd vérhajók visznek.
(Igaz, uccai álmok)
Ez az erőteljesebbek közül
való:
Minden a Sorsé, szeressétek
Öt is, a vad, geszti bolondot,
A gyújtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje,
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
(Rohanunk a forradalomba)
(...)
Mindenesetre súlyos vád egy költő
ellen, ha valaki azt állítja róla, hogy
nincs benne ízlés. Adynak,
különösen a kezdő
korszakában, gyakran vannak ihletes pillanatai,
amikor az alvajáró ösztönével
biztosan leli meg a hangját, s diadalmasan
végigénekli nótáját.
Művészi ízlése rendes
körülmények között ki-kihagy.
Ekkor riadtan, észbe kap. Leplezni
próbálja pőreségét. Valami
kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett
stílust húz magára, mely alól
mindinkább kikandikál
ízléshiánya. Mindenáron eredeti
akar lenni. Ez a vágy az eredetiség
halála. Fél az
egyszerűségtől. Attól tart, hogy
ezzel üressé válik. Az
egyszerűség valóban csak akkor
tartalmas, ha mögötte van is valami. Ehhez
igazság kell és alázat. Verseit egy
költőprimadonna
világbolondító mozdulatával
�küldi� - nem
�ajánlja� híveinek. Egyik
ajánlás szóról szóra így
hangzik: �Lesznai Annának, ennek a
nagyszerű nőnek, de sokkal inkább
valakinek és nőnél különb
nagyszerű embernek kezébe helyezem e
verseket, melyek egy vagy több fiatal
nőhöz búgnak, epekednek, de
vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna
védelmére bizony rászorulnak, s ez
így van jól.� Nehezebb volna egyetlen
mondatban több ízetlenséget
összehordani. Ilyen részletek után
lesütjük szemünket, elpirulunk s
igyekszünk másra gondolni.
Minden költőben van egy modor, melyet
magára öltött. Voltaképp ez a
modor a lényege, az értéke.
Természetes költő nincsen. A
természetes költő az, aki nem ír.
Az, aki ír, szükségszerűen
alakoskodik, egyéniségét vetíti
ki, redőzi előttünk, azokat az
érzéseit ismételgeti, melyek
parancsoló rögeszmékként
kísértik, azokat a szavait visszhangozza,
melyek meghatározzák őt, maga és
mások előtt. Shakespeare modora is
áttetsző. Előre lehet sejteni, hogy
mit fog művelni: most muzsikál a
szerelemről, most mély lélegzetet
vesz, és egy briliáns hasonlatot vág ki
a holdról, most elsiratja a bukó hőst,
majdnem mindig ugyanazzal az ütemmel, ugyanazzal
a szócsoporttal. A nagy költőknél
ez a modor jóízű. Egyenesen
várjuk a dallamokat, a betéteket, a
zeneszólamokat, és mikor visszatérnek,
mindig meglepnek, mindig fölfrissülünk
általuk. Adynál ez a modor
rosszízű. Rettegünk attól, hogy
visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve
jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a
Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a
véres Élet, a bús Élet, az
életes Élet, a Harcok és Hullások,
a Bizonyok és Háthák, az új
Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már
nem modor, hanem - érzés és gondolat
híján - modorosság.
Amint vallja, az életben kettő
érdekelte igazán: �Csupán
Politika és Szerelem.� Szerelmi
költeményeinek zöme
beállított. Az Új versek elé ezt
az ajánlást írta: �Ezek a versek
mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte
és akarta őket. Én el szoktam
pusztítani verseimet, fogyó életem
növő lázában, mély
viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a
néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem
őket életre jönni, és
átnyújtom őket Léda
asszonynak.�
Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez.
Ebben az édeskés lovagi formában
udvarol, intézi szakadatlan vallomásait a
nőkhöz. Mindegyik ilyen szerelmes
versének legmegfelelőbb címe ez
lehetne: �Hozzá�. Megverseli az
ideálok haját, fehér vállát,
kék vagy barna szemét. Rendszerint
keresztnevüket is szerepelteti, mert az
ideált valahogy meg kell szólítani.
Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál
gyakrabban érzelgős.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
(Szerelem és ravatal)
Ennek az avult romantikának olykor maga is
érzi a komikumát. Ezért
ellensúlyozni igyekszik a túlontúl
édeset. A nők: kis senkik és éhes
csukák. Egy zsurnaliszta
fölényével szól róluk:
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem,
S kérdem: szeretek, ím, egy új
leányt,
Szeressem, ne szeressem?
(Kérdés kék szemekhöz)
(...)
Egy kritikus ezt írta róla: �a magyar
nyelv sohase hallott zenéjét
szólaltatta meg�. Fölháborodva
kérdezem, hogy ezt a
megállapítást, melyet
Vörösmarty wagneri zenekara, Petőfi
harsonája, Arany andalító
mélyhegedűje után tett, vajon erre is
vonatkoztatta-e, erre a süket citerára, erre
a nyafogó csimpolyára? Kötetei
hemzsegnek ilyesmiktől:
Jaj, be szép, hogy vagyok,
Jaj, be szép, hogy vagynak,
Jaj, be szép, hogy minden Való szép,
Jaj, be szép a Szép.
(Szép a Szép)
Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút
és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja,
melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem
az a baja, hogy �érthetetlen�. Az a
baja, hogy érthető. Gondolják meg,
hogy ezrével és ezrével vannak lelkes
gyerkőcök, akik önöknek, komoly
felnőtt férfiaknak
tanúbizonyságára elhitték, hogy
remekírójuknak minden igéje a
legnagyobb mélység és a legmagasabb
művészet, s amikor az iskolapad alatt
láztól zöld arccal és piros
füllel olvasnak ilyen klapanciákat, akkor
úgy tekintenek rájuk, mint egy oromra,
melyet egykor nekik is el kell érniök.
Emlékezzenek vissza, hogy amikor a
külföld többszörös
kísérletezés után
jóakaratú vállvonogatással fogadta
verseit, akkor önök azt mondották, hogy
�ezt a sohase hallott zenét nem lehet
semmiféle más nyelvre
átültetni�. Hát itt az eredeti.
Legyen vége ennek a hazugságnak, ennek az
áprilisjáratásnak. Legalább
én mindaddig, míg meg tudom
különböztetni a merészséget
az ízléstelenségtől, az
erőt a nagyhangúságtól, a
rejtett, nemes célzást, a gondolatok
titáni ugrándozását a
tartalmatlanságtól, ellenszegülök
ennek a léha divatnak.
Hallom a vádat, hogy kipécézett
idézetekkel bármely
költőóriást meg lehet
semmisíteni. Hajlandó vagyok a
kétkedőket több óráig
hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most
pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a
részletek nem számítanak, csak az
egész, s egy igazi zseni nem is
törődhet a szókkal, mint holmi
szóbogarász. Kérdezem: mivel
törődik az az igazi zseni, aki
véletlenül ír is, ha nem a
szókkal? Talán a
lombfűrészeléssel? Vagy a
lóidomítással? Vagy talán az
Élettel, a nagy, véres Élettel,
melyről sohase tudni, hogy zenés
kávéház-e vagy
szerkesztőség? Az írástudatlanok
eddig mindig azzal állottak elő, hogy csak
az élet fontos, az élmény. De miben van
az író élete, élménye, aki
egy papírlaphoz szögezte magát, ha nem
a betűiben? Mi ad fogalmat
életéről, élménye
izzásáról, ha nem a betűi?
Nincs-e minden teremtett embernek élete és
élménye, anyja, kedvese, fájdalma
és halála? Nem mindegy-e, hogy az, aki az
álmatlanságról vall, tizenöt
éjszaka nem aludt-e, vagy csak egy éjszaka?
Mit ér az élet, az élmények
száza, ezre, ha azokat nem tudja kifejezni?
Hát nem a kifejezés eredetisége, ereje
által magasztosodik valaki
költővé?
Az, amit a garázda írástudatlanok
elkövettek, bűn volt az irodalom, az
ifjúság, a jóhiszemű
közönség és maga Ady ellen is.
Lehet, hogy ez a kritika kegyetlen. Olyan kegyetlen,
mint az igazság. De ők kegyetlenebbek
voltak hozzá. Olyan kegyetlenek, amilyen csak a
langyos puhaság lehet. Amikor
pápává emelték, s minden
sorát kéjelegve szürcsölték a
nagy nyilvánosság előtt, amikor a
költőt kilökték az utcára,
az irodalmi sehonnaiak bálványául, a
�szürkék
hegedősévé� tették
őt, azzá, amivé nem akart lenni. Van
azonban egy másik Ady is. Ez még mindig az
előkelő szellemek, a szenvedő lelkek
lírikusa. �Iskolát� nem
teremtett. Mindez a politikai hűhó
folytán került a köztudatba s
néhány szajkózó könyvbe. Sok
hangos híve volt, de tanítványa,
követője alig, néhány korán
letűnt, értéktelen epigont
kivéve, aki nagybetűit,
hányavetiségét majmolta. Azok, akik
vele együtt jelentkeztek, a maguk útján
jártak. Lendülete bátorítólag
hatott egyesekre, de vezérkedése csak
társadalmi jellegű volt. Az irodalmi
matéria, melyet hozott, nem alkalmas a
folytatásra, mások fejlesztésére.
Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak
vérré, mint Petőfiéi vagy
Aranyéi. Nyelve sokszor ízesen magyar, de
szókincse nem gazdag. Azok az
újítások, melyekkel
kísérletezett, összetételei,
elvonásai nem szerencsések, többnyire
kiagyaltak, mesterkéltek.
(Tavasz-várás, Csók-kunyhó,
göth, hars stb.) Kevés költő
hagyott maga után annyi selejtest,
művészileg idétlent, és modorost.
Mégis jelentős tehetség volt.
Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven
versével, mely pályája szerencsés
termékének tekinthető. Nem
tündököl a lángész
kápráztató fényével. Helye
nincs is se Petőfi, se Arany, se
Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az
érdekes, csonka nagy tehetségek
között. Akadhatnak olyanok, akik ezután
is sokkal elnézőbben látják
alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a
művészetre fogékony, tisztafejű
emberek között nagy
különbségek tátonganának
megítélése tekintetében.
(1929)