Kanapé a pusztában

1344: : ))))))))))))))))))))))))

1344: ehhhhhhh :D :D :D :D

szeretném Gobrának kinyomozni, hogy hova írjon a Kinderüberraschung ügyében.
egyelőre még csak ezt találtam, de ez is nagyon vicces:
Anfrage vom 21.06.2006
———————–
Sehr geehrtes Ferrero-Team,
anlässlich eines runden Geburtstages, benötige ich ein paar
Überraschungseier. In Zeiten, wo es alles zu jeder Jahreszeit gibt kein
Problem - sollte man meinen. Ich bin also frohen Mutes in die erste
Verkaufsstelle und wollte mir ein paar Ü-Eier grei…. Nanu?! Keine
Ü-Eier im Angebot?!? Eine Nachfrage bei der netten Dame am Servicepoint
ergab, dass diese momentan nicht verfügbar sind.
Also ging ich zu einer nächsten Warenhauskette. Wieder das selbe
Ergebnis. Weder an der Tankstelle, im Tante-Emma-Laden oder in großen
Handelsketten bin ich nach den Ü-Eiern fündig geworden.
Woran liegt es, dass es zur Zeit keine Überraschung in einer
Schokoladenhülle gibt? An der Schokolade? Die Verpackung? Oder gar das
Spielzeug?
Vielleicht können Sie mir weiterhelfen
Vielen Dank !
Mit freundlichen Grüßen
Matthias Schmid
———————–
Ende Anfrage
———————–
Die Antwort kam 5 Tage später:
———————–
Antwort vom 26.06.2006
———————–
Sehr geehrter Herr Schmid,
vielen Dank für Ihre freundliche Anfrage und Ihr Interesse an unserem Produkt Kinder Überraschung.
Während des Sommers - nach Muttertag bis Ende August/Anfang September - verkaufen wir Kinder Überraschung aufgrund des zerbrechlichen Produktaufbaus (dünne Schokoladenhülle) nicht, um so das Produkt vor eventuellen Hitzeschäden zu bewahren.
Dabei handelt es sich bei der Sommerpause keineswegs um einen Marketing-Gag, sondern um ein Qualitätsprinzip des Hauses Ferrero. Es gehört zu unseren Grundprinzipien, nur einwandfreie und qualitativ hochwertige Ware (beste Rohstoffe/optimale Frische) an die Verbraucher abzugeben.
Wir hoffen, Ihnen mit diesen Auskünften geholfen zu haben und verbleiben
mit freundlichen Grüßen
FERRERO MSC GmbH & Co. KG
Kristina Brehm
(Öffentlichkeitsarbeit)
———————–
Ende Antwort
———————–

S figyelted -e a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta k.ockatestben?

Dsida Jenő
A sötétség verse
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
... Mondd, kissé mártottál -e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted -e a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kocka testben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát
in: Angyalok citeráján, 1938

és ezen belül: Vandár Ernö, aranyom

Be akartam tenni a szöveget, aztán fennakadt persze a hosszúságlimiten.
Szóval csak a link.
Petinek:
http://www.irodalmiakademia.hu/scripts/DIATxcgi?infile=diat_vm_talalatok.html&locator=/dia/diat/muvek/html/PARTI/parti00449a/parti00449a.html&oid=96797&session=2143094364

Élet és Irodalom
Szorokin: Jég
A jég címu regény 2002-ben jelent meg. Több kritikus szerint ez Szorokin legjobb regénye. Én ilyen egyértelmuen azért nem tenném le mellette a voksot. Ebben a muvében Szorokin a klasszikus orosz irodalom szeretetmítoszát dekonstruálja, illetve az orosz gondolkodás történetében oly jelentos szerepet játszó gnosztikus eszme szorokini parafrázisát alkotja meg. Egyébként ebben a muben is tombol az eroszak (Szorokin egyik interjújában arról beszél, számára az a legfontosabb, hogy szövegeiben felmutassa, mi az eroszak és miként lehet vele együtt élni), sokasodnak a hullák, darál az eszét vesztett ideológiai gépezet. A jégben világméretu összesküvés - ami szintén az orosz kollektív tudattalan egyik meghatározó archetípusa - zajlik, abban a reményben, hogy megszunik a Föld pokla, és újjá lesz teremtve az eredendo harmónia. A történet Szorokin egyik kedvelt eljárásmódján, a metafora materializációján alapul. A jég nem más, mint egy ideális kozmikus anyag, melyet az Ősi Fény hozott létre. A Szibériában lezuhant Tunguz meteor tartalmazza, amely jégtömbbe fagyott. Az innen kibányászott jégbol készített kalapács ütésével fel lehet ébreszteni az emberi szívet, a kiválasztottak szívét, amely beszélni kezd. A "beszélo szív" egyfelol a bibliai keresztény, másfelol a romantikus metafora realizációja (vö. Fjodor Tyutcsev: Silentium címu versével: "Hogyan mondhatja ki a szív önmagát?"). A szívek felélesztését, a "mozgó halottak" feltámasztását a Fényhozó Szekta vállalja magára, melynek vezetoje egy orosz parasztlány lesz. A regény négy részbol áll, mindegyik négy különbözo stílus és elbeszélomód travesztiája. Az elso rész leginkább valamiféle akció-krimire emlékeztet, Szorokin extrém szituációkat hozva létre a posztszovjet jelenbe viszi az olvasót. A második rész a hosno önéletrajzi elbeszélése, amely a múltba, a második világháború német koncentrációs táboraihoz vezet vissza. Itt kezdodik az "emberi faj átrostálása" a Fény testvérisége nevében, az "új kék szemu és szoke hajú" emberek kiválasztása szadista módszerekkel, azoké, akiknek "szíve eleven". A harmadik részben, a háború utáni Szovjetunióban a Fényhozó Szekta behatol a KGB legfelso köreibe, Berija közvetlen környezetébe, megvalósítva a világméretu összeesküvés szovjet változatát, ideológiai harccal, táborokkal, kínzásokkal stb. Az utolsó rész a posztszovjet jövo: a jégbol YÉG nevezetu gyógyító komplexum lesz, a praktikus megváltás eszköze a kapitalista paradicsomban, tehát a metafora végképp materializálódik. Szorokin itt a reklám és a marketing manipuláló nyelvét használja fel.
A jég voltaképpen az író "posztintellektualista" próbálkozása: a magas kultúra szeretet-elvét ütközteti az orosz szektás, szubkulturális hagyománnyal, melyhez mind a mai napig számos hétköznapi mítosz kötodik. Szorokin e szempontból mintegy újra gondolja a Szovjetunió történetét, s lemezteleníti - az ideologikus nyelvek egymásra vonatkoztatásával, a filmszeru szüzsével és a stílusparódiával - a hétköznapi tudat legkárosabb mítoszát, a világméretu összeesküvés paradigmáját. A regényt ugyanakkor Szorokin stílusbravúrjai ellenére kissé elnagyoltnak érzem: a Kékhájhoz képest túl direkten muködik benne a séma, a Rossz két, XX. századi fo mítoszának, a hitlerizmusnak és a sztálinizmusnak az összekapcsolása.
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0442&article=2004-1018-1128-22KRWQ

Dalminak:
BÁRKA
NOVEMBER 9. (csütörtök)
19:00 - Vívóterem
VLAGYIMIR SZOROKIN
JÉG
Új Rigai Színház
Lettország
rendező/director:
Alvis Hermanis
Az előadás a kortárs orosz szerző, Vlagyimir Szorokin Jég című regénye alapján készült. A történet egy különös szektáról szól - saját hasonmásaikat kereső szőke, kékszemű emberek -, akiket csak a szívük vezérel. Sőt, aki tagja akar lenni a közösségnek, súlyos erőpróbán kell átesnie. A lehetséges tagok szívét addig ütik jég-kalapáccsal, amíg vagy meghalnak vagy felfedik valódi nevüket.

sok e-mail jön real time hősökről, beszámolók igaz mogyeri emberekről, gulyáskommunista levlapok Rendőrállamból, ezért eszembe jutott:
ORBÁN OTTÓ Falfirkák Mi a fene, egy vers? A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról. az a legleverőbb, hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is jó időben született újszülöttek egy új történet első mondatai a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele nem lettek sem azok sem ezek rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból rókaagyakba való eszmékkel hogy a történelmet gólra játsszák a vesztest pedig a legjobb sárba taposni akkor legalább nem sokat pofázik rendőrállamban nőttek föl szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg a népről meg azt hogy vasreszelék melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba a fiatalság mindig a menny küldötte kivéve azt amikor nem kivéve azt amikor az ördög megvakítja hogy ne lásson mást a folyó vizében csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz az államgép rohad valami bűzlik valami elveszett a vissza nem térő esély polcról lopott koronát olcsón megszámítunk a szellem páncélja új a módszer a régi ahogy a végkifejlet is szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Mi a peronon lógtunk, onnan figyeltük, bámultuk, ittuk az addig is döcögve haladó villamosról; innen, magasabbról nézve, a fejek tetejére látva le, nemcsak teljességgel ismeretlen, hanem legalább ennyire kiismerhetetlen volt a látvány; a szegényes lámpafényben derengő sötét tér, mely mintha nem csak az évszakhoz képest szokatlanul lágy levegőtől, hanem a lábak alá taposott újságokon és röplapokon átáramló, sodródó, hullámzó sokadalomtól lett volna meleg, mert mindenhonnan jöttek, párosan vagy zárt és végeláthatatlan menetoszlopokba tömörödve, magányosan, csoportokba verődve, jelszavakkal, zászlókkal, és mindenféle irányba mentek, tehát úgy nézett ki, mintha zűrzavaros és egymást keresztező szándékokról lenne szó, ugyanakkor ezek a végletesen különböző tömegű és teljesen ellentétes irányú bolyhosulások, ritkulások, tömörödések és áramlások mégse akadályozták volna egymást, sőt, akárha nem kéne semmiféle ütközéstől vagy akadályoztatástól tartani, magabiztosan és nem is túl sietősen haladtak céljuk felé, az egész város kiömlött a kapualjakból, a gyárakból, az éttermekből, az iskolákból, a hivatalokból, egymástól távol néhány közömbösnek vagy inkább tehetetlenül fölöslegesnek mutatkozó rendőrt lehetett látni a járdák szegélyén, a megnyílt résekből áramló áradattal nem tudhattak mit kezdeni vagy nem is akartak, ami viszont azt a különös érzetet keltette, hogy az egymással ellentétes célok és irányok végül is azért ilyen engedékenyek egymás iránt, mert mégiscsak működik bennük vagy fölöttük egy náluknál hatalmasabb rendezőelv, valami láthatatlanul kormányozó erő, mint ahogyan az eszeveszett ordítozásokból, az énekből, a vidám kiáltozásokból, a hisztérikusan elsikoltozott vagy elbömbölt jelszavakból, ama ezernyi ritmustalan vagy ritmusosan lépő láb csosszanásából, koppanásából, trappjából és csoszogásából is egyetlen egy dúlt és mégis derűs morajlás lett, éppoly könnyed, mint az esti pára finom éle a melegben; másfelől a személytelen tömegességnek ebben az egységesnek mutatkozó morajában és hullámos élekbe tarajló zajában mégis nagyon jól el tudta különíteni az ember szeme azokat a szereplőket is, kik úgymond nem kívántak részt venni semmiben, bámészkodtak a járdaszegélyekről, megbízatásukat teljesítve megfigyeltek, avagy másokat, akik tán nem döntötték még el, hogy részt vesznek-e, vagy éppen ijedten, némán, meghúzódva és elkülönülve, sietősen menekítették magukat egy kizárólag személyre szóló cél felé, s ezek inkább szatyrosak voltak, csomagokkal fölpakoltak, meg kíváncsiskodva gesztikuláló kisgyerekekkel ügyetlenkedők, akiket természetesen biztonságosabb helyekre kellett innen cibálni.

Épp csak döccenve leállt a villamos, mikor a vezető, jelezve, útjának végleg végére ért, eloltotta a lámpákat, mi pedig leugráltunk, két osztálytársammal voltam ott, akikhez se előtte, se utána nem volt sok közöm; egy Szentes István nevű, magas, erős, és nagyon szép arcú fiú, aki azonban nem tudni miért, folytonosan dühöngött, állandóan felfortyant, és ilyenkor, mielőtt még meggondolhatta volna, gyakran ütött, meg a Stark, aki szomorú, kíváncsi és kissé ködösen mély pillantású fekete szemekkel pillogott, mert mindenhol és mindenben benne akart volna lenni, holott állandóan félt a lehetséges megtorlásoktól, de mintha valami csillapíthatatlan gyűjtőszenvedély hajtaná.
Te, gyerekek, ismételgette akkor is lelkesülten, én inkább hazamegyek, én inkább hazamegyek, és jött velünk.
De éppen ez volt a helyzetben a csudálatos, az óriási, a kivételes! mert attól a pillanattól kezdve, hogy leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, egy munkáskülsejű, fiatal férfiakból álló csoportba ugrottunk bele, ők énekeltek, „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki”, és oly dallamtalan ordítással nyomták ki a torkukról ezt a Váci utat, akárha mindenkivel közölni óhajtanák, nem is mindenkivel, hanem a sötét őszi égen át egyenesen a világgal, onnan jövünk! egyenesen a zuhany alól jöhettek, nyakuk fölött vizes volt a haj, s itt lenn, benne, immár nem fölülről és nem kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdéses többé, hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért; és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként, egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb és oszthatatlan igényben, a testem puszta és természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel, én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem.
Következésképpen azok, akikkel a véletlen rendezésének engedelmeskedve ebbe a hatalmasan közös áramlásba belecsapódtam, az osztálytársaim, hirtelen olyan közel kerülnek, olyannyira meghatározzák és kitöltik az érzelmeimet, mintha minden ismert és tudott, de váratlanul nevetségessé és fölöslegessé váló, múltba tolható ellenkezésemet megkerülve a szerelmeseimmé, a barátaimmá, a testvéreimmé válnának, mintha ők, csak ők tehetnék bennem ismerőssé az ismeretlenül sem idegen arcokat.
Stark csupán e furcsán lelkesítő, kivételes érzést mondta ki hangosan; attól ijedt meg, ami jó volt neki, azon érzés elől akart haza menni, amit megkapott, Szentes pedig, hogy értését tudomásunkra hozza és elhallgattasson benne minden ellenkezést, vigyorogva csapott egyet a hátára, meg kell adni, jó nagyot, amit mindhárman fölröhögve vettünk tudomásul.
A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.

Nem voltam ostoba és nem voltam tájékozatlan, nagyon jól tudtam, hová kerültem, és azt is sejtettem, mi történik itt, olyannyira, hogy a következő pillanatokban, egy újabb különös véletlen folytán, a sokadalom mozgása és indulata egyenesen a familiáris melegség bensőséges közelségébe került bennem, mentünk, még röhögtem, mentem, mikor a Bajcsy-Zsilinszky út felől közeledve, hernyótalpainak iszonyú csikordulásaival, csörömpölésével, motorjának mélyen dohogó dübörgésével megjelent egy tank fölcsapott fedelű lőtornya, előbb úgy látszott, mintha ránk meredő üres acélcsövét a fejek úsztatnák felénk, aztán széles hasadékot nyitottak előtte a testek, a léptek lassúdtak vagy sietősebbre nyúltak, csönd lett, a kétkedő várakozás eldöntetlen csöndje, ám közeledését, valóban úgy, miként egy óriási hullámét, mely rögtön átcsap a fejünk fölött, a tömeg diadalittas ordítása kísérte, mert az elégett benzin kékesbarna felhőjében nyomuló tank lőtornyának szélén fegyvertelen katonák ültek, álltak, békés szándékukat tudatva integettek, a felénk csapó, immár átcsapó ordítás hullámának tajtékja pedig különböző szavakat, teljes, de egymáson átbotló mondatokat permetezett, „testvérek”, lehetett hallani, „fiúk”, „a hadsereg velünk van!”, „magyarok”, Szentes is elkapott szavakat és velük ordította ki, olyan erővel, mintha életében először sikerülne állandó dühét a gyökerénél fogva kitépnie magából, s érezné, mennyire nyűgös volt ez neki, felszabadult, tiszta lett, „ne lőjetek!”, alig néhány lépésről láttuk az integető katonák vigyorgó arcát, én nem kiabáltam, erre jó okom volt, de én is ugyanúgy vigyorogtam rájuk, és köröttünk a nedves hajú fiatal férfiak ugyanezzel a vigyorral válaszolva vissza, kórusban ordították a katonáknak, „aki magyar, velünk van, aki magyar, velünk tart!”, amire távolabbról, számunkra láthatatlan fejek gyülekezetéből, mint valami igen helyénvaló rím, a „Petőfi és Kossuth népe, velünk együtt, kéz a kézbe!” felelt.
Akkoriban a Marx teret még domború, fényesen sötét kocka kövek borították, s amint a tank nehézkességében is bájos negyedfordulattal módosítva irányát, megcélozta a tér közepén veszteglő villamosok között támadt nyiladékot, a lánctalpak foga alól szörnyű csikordulással szikrákat vetett a kő, megint csend lett, most azonban vidám és igazán pompás mulatságra készülő csend, annyi, mint mikor a mindenkinek kedves középcsatár egy nem egészen tisztának látszó helyzetből kapura lövi a labdát, az izgalom közösen visszafogott lélegzete, ugyanis kérdésesnek tetszett, hogy a két villamoskocsi között adódó rés elegendő lesz-e neki, a szem akaratlanul méricskélt, a lélek egyrészt tartott a két idétlen fémtömeg összeütközésétől, másrészt kívánta, akárha előre érezné, ezen az estén még mi következik, az elkerülhetetlent, majd ebből a csendből a mérkőzés pillanatnyilag kedvező kimenetelét kísérő, ha lehet akkor még felszabadultabb, szinte kacagó diadalordítás felszökkenése, a röhej árja, a sikerült együgyű és elemi örömének közös elszabadulása, s ez esetben nekem sem volt okom nem ordítani, a tank elcsörömpölt a Váci út felé.
Mentünk, de néhány lépés után a menet fönnakadt egy váratlan tömörödés tölcsérében, s csak lassan, csosszanva, csurranva, cseppenve juthatott előre; a Mosoly Albumának nevezett fényképészeti üzlet kirakata előtt ugyanis óriási, mozdíthatatlan dugóvá zsúfolódott embercsoport szorult fel a széles ívben kanyarodó járdára, a másik oldalon viszont az úttest közepén veszteglő villamosok rekesztették el az utat, ami közel sem tett senkit türelmetlenebbé.

A kirakat kivilágított üvegtáblája előtt egy törékeny, ballonkabátos nő állt valami ládán, inkább csak egy női alak sziluettje, s jó magason, mert csupán a lábát takarták el a feléje forduló, felbillentett, hallgató fejek, moccanatlan teste haragosan feszült le, fejét hevesen lendítgette, rázta, körözött, szúrt vele a levegőben, úgy, mintha minden mozdulatát a melléből, a hasából rángatná elő, hosszú haja csapódott, lobogott, zuhant, s csak azért nem száll el onnan, mert ez a konok erő a ládára feszíti a talpát; Szentes taszította combomba kissé megemelt rajztáblájának élét, nézzem! ő magasabb volt nálam, előbb vette észre, Stark pedig éppen fölolvasott nekünk egy lábak közül kihalászott röplapot, „öt, félre a kerékkötőkkel, hat, le a sztálinista gazdaságpolitikával, hét, éljen a testvéri Lengyelország, nyolc, munkásigazgatást az üzemekbe, kilenc, a mezőgazdaság talpraállítását, önkéntes szövetkezést, tíz, építő nemzeti programot”, a nő hangját alig lehetett idehallani, a Stark azonban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megszakítva a fölolvasást, mégis vele együtt mondta tovább, hogy „süllyednek a pokolra, az árboc és a vitorla megtörve, tépve lóg”, s tulajdonképpen nem lepett meg, hanem az elégtétel forró hullámát szabadította rám, hogy ezt a mindannyiunknak ismerős verset a saját unokanagynéném szavalja itt, Albert unokatestvérem elvált felesége volt a nő a ládán, akihez másfél évvel előbb olyan bután és olyan megalapozatlan bizalommal el akartam szökni Győrbe a szüleim elől.
Bármilyen ostobán hangozzék is, vállalom, de attól a pillanattól kezdve, mely persze megnyugtatott, megnyugtatott afelől, hogy sajátos helyzetemmel, mondhatnám, sajátos családi helyzetemmel nem egyedül vagyok itt, hanem valójában mindenki a maga sajátos helyzetével jött ide, és ezek a sajátosságok mégse vonhatják kétségbe egymást, hiszen akkor az igen egyértelműnek mutatkozó, közössé vált érzelmeket kéne kétségbe vonniok, és meg se fordult a fejemben, hogy odamenjek hozzá vagy közöljem a többiekkel, hogy ismerem, jóleső titkom maradt, az utolsó bizonyítéknak érzett érv arra nézvést, hogy jó helyen vagyok, a kis Verocska, ahogy színésznőségének kijáró kacér gúnnyal anyám nevezte őt, ott szavalt, én pedig itt meneteltem, neki éppen úgy joga volt hozzá, mint nekem, még ha én nem is kiáltoztam azokkal, akiknek joguk van kiáltozni is, mint például a Szentesnek, aki néhány héttel előbb, nagyon jól tudva, hogy ki az apám, ütésig fokozódott dühétől lilára váltan azt üvöltötte az arcomba valami vitában, hogy „egy tyúkólban laktunk, érted, egy tyúkólban, mint az állatok!”, vagy a Stark, aki itt lakott a Visegrádi utcában, és mégse ment haza, s aki ugyancsak néhány héttel előbb fölajánlotta nekem, hogy ad tuskihúzót, mert nem lehetett kapni, de a lakásuk zárva volt, és ezért be kellett mennünk a szomszédos zsinagógába, ahol az anyja takarított, ő is jött velünk, kinyitotta a földszinti lakás ajtaját, a konyhában már meg volt terítve, két személyre, a tűzhelyen egészen kicsi lábos, és minden szégyenkező tiltakozásom ellenére arra kényszerültem, hogy megegyem az anyja ebédjét, mert valami végtelenül finom alázattal éreztette velem, tudja, ki az apám; mégis megfértünk, mindenki vitte a magáét, s ezért valamiként mégis jogom van ugyanazt érezni, már csak azért is, mert ők sem vitatták el ezt a jogom, még akkor is jogom van, ha sajátos helyzetem ennek ellentmondani látszik, mert a legfinomabb fogalmi különbségtevéssel tudhatom, és attól a pillanattól kezdve, amint fölismertem a szavaló nőben a kis Verocskát, éppen mert nem voltam se tájékozatlan, se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha itt lenne, látná, és tudtam azt is, ő nem lehetne itt, nem tudom hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia, éppen ellenkezőképpen nevezne el nekem.

És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett zűrzavarában, két olyan szó, melyek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott, úgy, mintha az egyik szó az ő teste lenne, a másik az enyém, mintha egyetlen testileg közös érzelem ellentétes oldalain állnánk a saját szavainkkal, ez forradalom, ismételgettem magamban, akárha neki mondanám, s valami nagyon sötét bosszúval, elégtétellel mondanám, megtorolnék, mindent, nem tudom mit, amire viszont ő nem tudhatna másként válaszolni bennem, mint a saját ellenkező szavával, s ezért aztán nemhogy nem éreztem távol őt magamtól, hanem ellenkezőleg, a teste, anyám halála óta teljesen megroppant, szétzilált, hátába görnyedő, szánalomra méltó teste, melynek puszta látványa félelmet keltett, a pusztító kiúttalanság félelmét, megtört teste, mely ugyanennek az évnek júniusa óta, mikor is tekintettel a perekben vállalt gyászos szerepére, felfüggesztették a hivatalából, mégis valami fogcsikorgatón görcsös energiákra lelt magában, és addig ismeretlen, barátoknak nevezett gyanús alakokkal szervezkedett, olyan elevenen ellenkező közelségbe került, amilyet utoljára kisgyermekként érezhettem, mikor álmait lépre csalva, lemeztelenített testemmel rámásztam gyönyörű mezítelen testére, és kíváncsiságom kielégítésének kívánságától, azonosságunk érzékelésének elemi igényétől hajtva benyúltam a combjai közé, csakhogy most józanul, hiszen a közelség és a vele való testi azonosság érzésétől a különbségtevés még különbségtevés maradt, mentem, velük mentem, akiket alig ismertem, és mégis itt volt ez a testvéri érzés, mert valamiként ugyanazt jelentették nekem, mint régebben Krisztián, akinek elesett az apja, Hédi, akinek az apját elhurcolták, Lívia, akinek az iskolai konyháról származó maradékokat kellett ennie, Prém, akinek az apja egy részeges nyilas volt, Kálmán, aki az apja miatt osztályidegennek számított, Maja, akivel árulás után nyomozva kutattunk a papírjaik között, hogy ártatlanságunktól és hiszékenységünktől félrevezetve, de megmerítkezzünk a korszak fertelmében, valamiben, amit nem lehetett elfelejteni, amitől meg kellett szabadulni, mentem velük, és helyettük féltem, amit nevezhetünk aggodalomnak vagy féltésnek is, nem alaptalanul, hiszen az apámnál összegyűlő barátok arcáról tudhattam, mivel állnak szemben, ám ugyanígy kellett féltenem az apám megroppant, görcsbe merevedett, lázassá vadult testét egy olyan áradástól, ami ugyanakkor a sajátom, és a saját indulataimnak nem tudtam és nem is akartam többé nem átadni magam.

Kinyomódtunk, egymás testén préselődtünk ki a körútra.
Fogalmakkal meghatározni magam, legyenek ezek a nagyszüleimtől származó, indulatokat és szenvedélyeket szabályozó, a puritán polgári életvezetésre vonatkozó erkölcsi fogalmak, avagy szüleim megfoghatatlanabb, ideológiai és politikai tartalmú fogalmai, ez nem volt ismeretlen, nagyon jól megfelelt a neveltetésemnek, s így az is éppily természetes, hogy e fogalmi meghatározás, amivel igyekeztem elválasztani, sőt, egyszer s mindenkorra leválasztani magamat az apámról ebben a tömegben, azonnal visszaváltoztatott serdületlen kisgyerekké, a helyette érzett félelem bizonyult erősebbnek, a gyermeki azonosulás, az értés és az együttérzés bizonyult erősebbnek, hisz végül is az ő fogalmával kellett megtámasztanom a saját ingatagnak vagy legalábbis magyarázatra szorulónak érzett helyzetemet ebben a tömegben, vagy tán az anyám halála fölött érzett gyász szörnyű közössége bizonyult erősebbnek, s mikor aztán a dugóból kikerülve rohanni kezdtünk, hogy felzárkózhassunk az előttünk haladókhoz, ami egy tömegben szintén elemi igény, föl kell zárkózni! a lábamnak ütődött tömör iskolatáskám, az ügyetlenül csapkolódó rajztáblám, meg a fejesvonalzó, ami mindig ki akart csusszanni a helyéről, valamennyit visszavett ebből a forradalomból, akárha alávetett, kiszolgáltatott és zűrzavaros helyzetemre emlékeztetve azt mondatta volna velem, nem, nincsen itten semmi keresnivalóm, ezt mondogatta minden ütődés, csapkolódás, a fejesvonalzó visszarángatása, éppoly ritmusosan, mint előbb a forradalmat, mintha csak azért kéne minél előbb hazajutnom innét, hogy megszabadulhassak végre ezektől a nyűgös tárgyaktól, de hát semmi baj, nyugtattam magam, jó irányba futok, nyugtattam magam a többiek között, akiket ilyesféle gondok láthatólag nem foglalkoztattak, valamiként majd csak átjuthatok a Margit hídon, és a túloldalon villamosra szállok, bár biztos voltam benne, hogy őt nem fogom otthon találni.
Az is megnyugtatónak tetszett ebben az elképzelésben, hogy az otthonom kívül volt, távol, fönn, messzi ettől az érzelmileg is veszélyessé váló területtől, a város fölött.
És jól sejtettem, valóban csak egy hét múlva került elő, addig semmiféle hírünk nem volt felőle, se telefon, meséltem, semmi.
Ez is egy délután, már alkonyodott, meséltem, s mi a kertünk kapujában álltunk Krisztiánnal, talán huszonnyolcadika lehetett vagy huszonkilencedike, az újjáalakult kormány összetételét vitattuk meg, nem! biztosan huszonnyolcadika volt, ugyanis egy vekni kenyeret tartottam a hónom alatt, azon a napon sütöttek újra, vasárnap sütöttek újra a Kálmánék pékségében, illetve Krisztián azt mesélte furcsa kis nevetésekkel kísérve, miként sikerült hazavergődnie Kalocsáról, a kis nevetésekkel pedig azt a hallgatást ellensúlyozta ki, amivel elkerültük, hogy Kálmánról beszéljünk; Krisztián az előző évben hosszas harcok után katonai középiskolába került, az volt a vágya, hogy ő is tiszt legyen, mint az apja, éppen Kalocsán voltak őszi hadgyakorlaton, és ott egyszerűen, úgy, egyenruhásan, szélnek eresztették őket a pusztába, ezen nevetgélt, menjen mindenki, ahová tud, az egyenruhától persze meg kellett szabadulniuk, mert állandóan ávósnak nézték őket, mikor egyszercsak meglepetten azt mondja, ott jön apád!, s odalenn, a bokrok között, ahol a kertünk a zárt területtel érintkezett, ő tényleg akkor vetette át magát a kerítésen.

SZERETŐK ÉS HÁZASTÁRSAK (szerelmeslevél-gyűjtemény)
Előszó
Vannak híres és kevésbé híres szerelmes levelek – s olyanok, amelyek elégetetlenül is örökre ismeretlenek maradnak. De vajon akad-e egy is, amely ne érdemelné meg, hogy híres legyen, vagy kőtáblára véssék?
A meztelenség mégiscsak misztérium.
S mi lehet meztelenebb egy szerelmes levélnél? S persze: felöltözöttebb?
A szerelem és szakítás – különösen ha írásba foglalódik – igazság és hazugság olyan keveréke, aminél nincs őszintébb megnyilatkozás. Csak az ima hasonlítható hozzá, kicsit módosítva: „Legyen meg a mi akaratunk.”
A szerelem ugyanis meglehetősen önzés, ami mégis megszentelődik. S netán diktatúra is, önzetlen kizárólagosság, ami éppen ettől az ellentmondástól képes megszentelődni.
A szerelem halottai – ennek ellenére – ugyanoda kerülnek, ahová az olcsó vagy nemes győztesek: az Örök Harcmezőre, a Hold túlsó oldalán, ahol bukottnak, győztesnek lenni egyformán kitüntetés. A szerelem, így vagy úgy, mindenkit maga fölé emel.
A szerelem kollektív tehát, de megoszthatatlan is. Arisztokratikus, de a lehető legközönségesebb is. Erósz az az isten, aki az egyetlen olyan félreértésből született, amihez képest bármilyen igazság csak ügyetlen körülírás.
De nézzünk ki más ablakon is.
A költő – Mentem volna szódáskocsisnak / ki a nagy szőke lovakat csak mossa, mossa hallgatag / – elhiteti (s mért ne higgyük el?), hogy nagy szőke lovakat mosni hallgatag: olyan lét-állapot, ami látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok eksztatikus megértéséhez, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendelést irányítjuk.
Az igazi szerelmesek is nagy szőke lovakat mosnak hallgatag.
Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai!
Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk, ami egy gyűszűben elfér.
Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel.
A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi: a kinyilatkoztatás csak nekik szól. Ugyanis szóba sem kerül.
A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze.
Hogy miért?
A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen abszolút érvényességet; és ilyen értelemben a szerelmesek egymás közti értő-süketségét is napóleoninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság.
Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlán ketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Ahogy a vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében van a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amit nyalogatni lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt, kiemelt alkalom ez, hogy még elhivatottabban próbálja mosni a nagy szőke lovat.
Amit ebben a kötetben kap az olvasó: nem igényel semmilyen képzettséget, hogy megértse. Vagy még pontosabban: le tudja mérni majd, hogy ő maga az érzelmeknek milyen iskoláját járta ki. Mire volt képes. S netán még tanul is; bátorságot az őszinteséghez, a szerelemhez.
Mondják, hogy korunkban a szerelmet is utolérte az elidegenedés. Olvassuk akkor tankönyvként ezt a gyűjteményt – hogy „lehet így is”.
S figyeljünk a levelek dátumára: hogyan következnek egymásra az egymáshoz írottak. Akár az éjszakai ég epikája: neves és névtelen csillagok ragyognak, megremegnek, vibrálnak. S végül is kiszámíthatatlan, hogy melyik zuhan le.
A szeretőké? A házastársaké?
Mintha mindegy is volna. Amire visszaemlékezni érdemes: ha „Ébren maga van csak az egy szerelem”.
Mészöly Miklós

Die Lösung
Nach dem Aufstand des 17. Juni
Ließ der Sekretär des Schriftstellerverbands
In der Stalinallee Flugblätter verteilen
Auf denen zu lesen war, daß das Volk
Das Vertrauen der Regierung verscherzt habe
Und es nur durch verdoppelte Arbeit
zurückerobern könne. Wäre es da
Nicht doch einfacher, die Regierung
Löste das Volk auf und
Wählte ein anderes?
(Bertolt Brecht, 1951)

Kanapé a pucádban

(az előzőt jól elrontottam :)

1324: :*

1324: :×

1323: Az egy baromira elírt szemhéj...

1321: mi az a "szemhály"????
(de tényleg!!!)

SB - A Centrál kávéház tükörcserepei (részlet)
Karinthy
Karinthy Frigyes, miután átköltözött Budáról Pestre, székhelyét a Hadikból a Centrálba tette át. 1934-től 1938-ig minden nap itt ült. Ide járt hozzá többek között Székely Júlia, Bartók Béla tanítványa: „Karinthy úr, kérem, jöttem rajongani.” Karinthy „egy alkalommal mégis előre megfontoltan visszazarándokolt a Hadikba, egy kísérlet kedvéért. – Elhatároztam – mondta –, hogy megmérem a vicc budapesti terjedési sebességét. Kigondoltam és elmondtam a Hadikban egy viccet, és átmentem másfél órával később a Centrálba. Ott már nekem mesélték.” [18] A Centrálban észlelte először betegségének tüneteit is: „Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem utcai Centrál kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. (...) Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? (...) az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó víz, gyufa tartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne... az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok – az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán.”

Ezt le kell írnom, mert annyira tetszik. (Ma olvastam a Ned Kelly-ben)
"A telepeskalyibánkban az édesanyánk szemhályának legkisebb rezdülése is olyan mint a szélben zörgő bádoglemez."

Vannak dolgok, amikből jó kimaradni :-)

1318: Tündérkirálylány vagy! :o))

Klárinak, meg Petinek, hogy tudja, miről maradt le.
http://csapgeza.blog.hu/2006/08/11/oreg_dagadt_kocsog_vagyok
"Öreg, dagadt köcsög vagyok"
Eleinte értetlenkedve álltunk, hogy mi történt a Kispál és a Borzzal és a körülötte kialakult kultusszal, mivel a közönséggel együtt mi is unatkozni kezdtünk, végül megtudtuk, a Kispál azért játszott ramatyul, mert nem működtek normálisan a fülmonitorok.
Az idei Kispál-koncert erőtlen volt, lagymatag, és unalmas is. Pedig az együttesben van erő, ezt mutatta a két ráadásszám is, amit olyan tempóban és hévvel nyomtak le, hogy utólag meggondolva, az előtte lévő egy órát nyugodtan el is hagyhatták volna.
„Kispálék vagy a nagy fesztiválokat unják, vagy saját múltjukat, mindenesetre a közönséghergelő számokat szinte rendre kihagyták. Nem volt Húsrágó, hídverő, nem volt Zsákmányállat, se Föld, kaland, ilyesmi. Persze lehet, hogy a közönség nem igényli már ezeket a számokat, pedig nem éppen fiatal együttes már a Kispál és a Borz, a közönség ennek ellenére mindig megújul, ami tulajdonképpen kellemes, legalább nem valami veterántalálkozón érzi magát az ember, - igaz Lovasi messziről nézve egyre jobban hasonlít Szörényi Leventéhez” – ad hangot egyik tudósítónk őszinte csalódottságának.
A számok szerkesztése nagyon tudatos lehetett, ezt mutatja legalábbis, hogy az összes szomorú, lassú, szexes szám szürkületre jutott, ez a blokk aztán jól el is húzodott, és lett az egészből valami szentimentális izé. Még szerencse hogy volt Forradalmár, meg Ha az életben, meg Tiszai pályaudvar, meg a Nulla óta kettő perc. Ezek nélkül kellemetlen lett volna.
„Öreg, dagadt köcsög vagyok” – jelentette ki Lovasi András a koncerten, akin mi nem észleltük az általa felsorolt jelzőket, még akkor sem, amikor később a backstage-ben testközelből szemügyre vettük. Mindenesetre ez a fajta életérzés elég jól lejött a koncertről.
Szóval elég bepunnyadt koncertet adott a Kispál, hiába játszották el a végén a megaslágereket, nem ugráltuk sima talpúra a cipőnket. Az össszbenyomásunkat csak az módosította 180 fokkal, amikor a backstage-ben bele nem futottunk magukba a zenészekbe, akik elmondták, mi volt a baj.
„A fülmonitor nagyon recsegett, alig hallottunk valamit” – mondta Dióssy D. Ákos billentyűs, majd ezt a hírt nem sokkal később a backstage pultjánál flangáló Lovasi András is megerősítette. Mindkét zenekartag elbeszéléséből kiderült, hogy húsz másodpercenként jött valami idegesítő recsegés. Így nehéz lendületes koncertet adni, az tény.

köszönöm!! : )