kapitulálok:
„Szerb Antal arra az izgalmas
kérdésre keres választ
regényében, hogy a lélek
idõgépén vissza lehet-e szállani a
múltba, torzónak maradt
élet-epizódokkal ki lehet-e
teljesíteni, megszabadulhat-e az ember énje
börtönébõl, hazug
„felnõttsége”
bilincseibõl, egy „nem égben
köttetett” és talán mégis
sors-kijelölte házasság
diszharmóniáiból?
Ezekbõl a lelki élveboncolást, biztos
és mély léleklátást
követelõ kérdésekbõl
kiágazó problémákat vajúdja
végig Szerb Antal regénybeli utasa, aki
nászútjáról a véletlen
cinkossága révén, szinte
holdvilágos transzban megszökik fiatal
felesége mellõl, s mint az ifjúság
nosztalgiájának megszállottja barangol,
bujdosik Olaszországban, míg egy kis
állomáson elhagyott párjával
továbbrohan a vonat Róma felé.
A harminchat éves férj Olaszországban,
az író szavai szerint azon a
földön, „melyet királyok és
költõk nosztalgiájából
építettek”, vívódva akarja
kiegészíteni, továbbélni azt az
ifjúságot, mely visszavonhatatlanul
elmerült. Szellemidézõ, de
életpárás, sugallóan
valószerû játék folyik
elõttünk, melynek végén a
holdvilág megtévesztõ
fényhatásai erejüket vesztik, a
transzából felriasztott utas álomban
kiélt halálvágyából
felébredve visszaroskad az élet
küszöbére, mert „ha az ember
él, még mindig történhetik
valami”. Kesernyés, szomorkás
happy-end ez és míg idáig kalauzolja
utasát Szerb Antal, olyan ciceronénak
bizonyul, akinek szavait hallgatni okulás és
élmény: olasz városok élete,
kultúr- és szellemtörténete
színesedik meg könnyed és
fölényes
elõadásában.”
---
Várkonyi Titusz: Utas és holdvilág
(Magyar Hírlap, 1937)