Nyár van ősszel
amikor leszálltam a buszról, majdnem
nekimentem egy szakadt öregembernek, aki azt
üvöltözte - "megbasztam az
istent...!"
Már sötétedett, mire odaértem. A
nagy fémajtó üresen kongott ahogy
belerúgtam háromszor - egy varjú
rugaszkodott el a közeli
gyárkémény rozsdás
létrájáról.
A szőke srác úgy nézett rám,
mintha először látna, pedig pontosan
tudta, hogy miért vagyok itt. Lekísért
a rosszul megvilágított pincébe - a
falakat kábelkötegek folytogatták.
A lány már a kádban feküdt -
gyönyörű volt és majdnem halott.
Az infúzió lassan csepegtette bele az
életet. Letettem a táskát, és
kivettem az eszközeimet, nem akartam sokáig
időzni. A lány meztelen fehérsége
egy pillanatra megrészegített...
ezt nem lehet megszokni sosem.
Először az alhasát vágtam fel,
óvatosan vettem ki a májat, lépet,
és végül az epét - vigyázva,
hogy ki ne fakadjon. Gyorsan, gyakorlottan dolgoztam,
minden szervet a megfelelő edénybe tettem.
Ekkor láttam csak meg a kámzsást - ott
guggolt az edények árnyékában
és suttogott - megborzongtam, pedig ő is
csak végzi a dolgát.
A szíve gyönyörű volt, és
meleg. Tudtam, hogy még szüksége lesz
rá, ezért óvatosan helyeztem a
legnagyobb edénybe. Az utolsó
simítások már gyorsan mentek. A
kampó ellenállás nélkül
hatolt be az orrnyíláson, és
szépen kihúzta az agy darabkáit. A
lány így még gyönyörűbb
volt. Tudtam, hogy róla fogok álmodni az
éjjel. Gyorsan megmosakodtam, és
visszatettem minden szerszámomat a
táskába. Az én munkám véget
ért, indulni készültem. A
kámzsás odahajolt hozzám és a
fülembe súgta - Anúbisz
üdvözöl mester.
Ahogy vártam a buszra megláttam egy fekete
nejlonnal letakart testet az út
túloldalán. A szél egy pillanatra
fellebbentette a takarót és megláttam
az öreg arcát, aki megbaszta istent.