legújabb műfordításom:
Venceslaus Ulricus Hammershaimb - A
fókanő
(Feröer-szigeteki népmese Hammershaimb
gyűjtéséből)
A fókák olyan emberekből vannak, akik
öngyilkosok lettek, mégpedig úgy, hogy
a tengerbe vetették magukat. Egyszer egy
évben, vízkeresztkor, levethették
fókabőrüket, és emberi alakjukban
látszottak. A szirteken, a tengerben vagy a
barlangokban körtácot jártak, s
játszadoztak.
Mesélik, egy ifjú Mikladalur faluból,
Kalsøy szigetről hallotta, hogy a
fókák minden évben az egyik, a falu
közelében lévő barlangban
ropják táncukat, és elhatározta,
hogy elmegy, s megnézi, hogy valóban
így van-e.
A fiú elrejtőzött, és, mikor a
nap lenyugodott, hirtelen a part felé
úszó fókák csoportjára lett
figyelmes. Azok, amint a szárazföldre
értek, levetették fókabundájukat,
s a parton hagyták őket. Tényleg
emberként néztek ki.
A fiatalembernek nagy örömet,
szórakozást jelentett, hogy a szirt
mögül rejtőzve megfigyelhette a
fókaembereket. Amint ott heverészett,
hirtelen megpillantott egy különlegesen
gyönyörű lányt, aki éppen
akkor tárulkozott ki
fókabőréből. Azonnal
belészeretett. Megjegyezte, hogy a lány a
levetett fókabőrt hova tette, odaosont,
magához vette a bőrt, majd ismét a
sziklák közé bújt.
A fókák végigtáncolták
és végigmulatták az egész
éjszakát, majd, hajnalhasadáskor a
partra mentek, hogy ismét útra keljenek.
De a fókalány nem találta
bőrét sehol sem. Mikor már az
egész partszakaszt tűvé tette
érte, jajgatni, zokogni kezdett. Amikor felkelt a
Nap, észrevette, hogy bőre a
fiúnál van. Zaklatottan odaszaladt.
Könyörgött a fiúnak, hogy adja
vissza bőrét, de az tiltakozott. A
bőrt magával vitte házába, s a
lánynak nem volt más választása,
mint követnie.
A fiú magához vette a lányt, s
attól kezdve férjként és
feleségként éltek. De a fiúnak
mindig gondosan ügyelnie kellett, hogy a
lány ne férhessen hozzá a
bőrhöz. Egy ládába tette,
jól bezárta, s a kulcsot mindig
magánál tartotta.
Egyik a nap éppen halászni volt a tengeren.
Épp, mikor egy halat húzott be a
csónakjába, a keze a nadrágszíjhoz
ért, ahol a kulcs szokott lógni. Nagyon
megrémült, hiszen az eszébe
ötlött, hogy otthon felejtette a kulcsot.
Mély keserűséggel a hangjában
így kiáltott fel: „Ma el fogom a
feleségemet veszíteni!”
A többi halász amilyen gyorsan csak
lehetett, bevonta kötelét,
hájóját, s sietősen a partra
eveztek.
Mire a férj hazaért, a feleség már
eltünt otthonról, a gyerekek viszont otthon
maradtak. A lány, mielőtt eltünt,
eloltotta a tüzet és minden éles
szerszámot elrejtett, nehogy a gyerekeknek,
míg egyedül vannak, bajuk essék. Mikor
mindezzel végzett, a strandra futott,
felöltötte a fókabőrt, s a
tengerbe ugrott.
Megtalálván a kulcsot gondolta, kinyitja a
ládát, s mikor meglátta a
fókabőrt, elvesztette önuralmát.
Innen ered a feröeri mondás is, „Nem
tud uralkodni magán, mint a fóka, ha a
bőrét látja.”
Abban a pillanatban, amint a vízpartra ért,
megpillantotta azt, akivel korábban együtt
volt, s a hosszú évek alatt annál a
sziklánál várt rá. Mikor
találkoztak boldogan úsztak a végtelen
tengerbe.
Attól a naptól kezdve mindig, mikor a
fókanő valamelyik gyereke annál a
partszakasznál járt, egy fóka
úszott arra, hogy lássa őket, s mind
biztosak voltak benne, hogy ő a gyermekek
anyja.
Sok-sok év telt el úgy, hogy semmi
érdemleges sem történt a férjjel a
fókanőtől származó
gyerekekkel.
Egyszer azonban Mikladalur családfőinek
fókavadászatra kellett mennie ahhoz a
barlanghoz.
A vadászat előtti éjszaka
folyamán a fókanő megjelent
férjének álmában, kérte,
hogy, ha kimegy a többiekkel vadászni, ne
ölje meg a barlang előtt lévőt,
mert az az ő fóka-férje, s a
barlangban rejtőző fóka-fiakat se
bántsa, mert azok is az ő fiai.
De a férjet nem gyötörte az álom,
s mikor kimentek a vadászatra, minden
fókát leöltek. Mikor a
zsákmányt felosztották, a
fóka-férj testét, s a fóka-fiak
uszonyait kapta. A fóka-férj fejét
és az uszonyokat megfőzte vacsorára,
de mikor az étel készen állt a
terített asztalon, rettenetes zaj hallatszott.
A fókanő jelent meg, az étellel teli
tálat szimatolta, s dührohamban tört
ki:
„Szeretett férjem feje fekszik itten,
mellette Harek kézfeje, Friedrich lába!
Hát ím bosszút álltál, de
most Mikladalur férfiainak kell
bűnhődniük! Mindaddig bele kell
fúlniuk a vízbe vagy a sziklákról
kell lecsúszniuk, míg annyian meg nem
halnak, hogy egész Kalsøy -szigetet
körülérjék, ha egymás
mellé állítanánk
őket.”
Mikor bevégezte átkának
szórását, nagy zaj s morajlás
közepette eltűnt. Soha többé nem
látta senki.
Sajnos sokszor lehet hallani, hogy Mikladalur
szigetén rengeteg férfi veszik a tengerbe,
miközben a sziklaszirteken madarakat
próbál elkapni, vagy a nyájat tereli.
De a halottak még mindig nincsenek annyian, hogy
a szigetet körülöleljék.
Fordította: Posta Ákos István
V. U. Hammershaimb (1819. 03. 25., Vágar,
Feröer-szigetek – 1909 04.09.,
Koppenhága, Dánia) Feröeri
népmesegyűjtő, politikus,
theológus, filológus, Feröer parlamenti
küldötte Koppenhágában 3 cikluson
keresztül. Ő gyűjtött
először feröeri népmeséket,
népmondákat, balladákat, amiket
sajtó alá rendez, és kiad. Habár
német származású, dán
nemzetiségű volt, feröeri
identitásúnak vallotta magát, és
az irodalmi nyelv megalkotójaként vált
híressé. Régebben a feröeri
100-koronás címleten is az ő
portréja volt, és az 1981-es Europa
–CEPT-sorozat feröeri kiadásának
egyik bélyege is őt ábrázolja.