irodalom

Nobel-díjat kapott Harold Pinter.

Meghalt Eörsi István
http://index.hu/kultur/klassz/ei8351/

400 - Zsuzsi :) )) Hogy jött ez a kérdés? :) Én is épp kölcsön akarom kérni egy barátomtól.

Hali! Olvastátok a Pesti kínálatot? Bejön..?

Nagyon koszonom.

Megjelent. Az ősforrás a magyar címe:
http://www.aynrand.hu/
Sőt egy korábbi könyve, a We, the Living is megjelent magyarul, Fogoly lelkek címen, még a második világháború előtt.

Nem tudja veletlenul valaki, hogy Ayn Rand: The Fountainhead cimu konyve megjelent-e valaha magyarul? Es ha igen, ki forditotta, es milyen cimen? Es az ugyanilyen cimu filmnek van-e magyar cime?

Köszi. Kíváncsi vagyok. :) ))

Az oroszból Szigarjev(-jov?)-ot melegen ajánlom

Drámákat fogok olvasni. :) )) Betévedtem egy könyvesboltba, és vettem három könyvet, Mai orosz, mai skandináv és mai ír drámák. :) )) Beleolvastam a skandinávba, hát... Nem tudom, mi lesz belőle. :) ))

Ízelítő a kötetből:
Sara Johnsen
Nagyi karácsonyi története
Részlet az A fiú tud valamirõl, amit a lány kipróbálhat címû regénybõl
– Léteznek fontosabb dolgok is az életben. – Nagyi hátradõlt a széken és hintázni
kezdett.
A konyhaasztalon állt a karácsonyi vacsora. Anya szomorú volt, mert odaégette
a disznósültet. Leült, sóhajtott, majd rágyújtott egy cigarettára. Egymásra
mosolyogtunk. Odakint elállt a havazás, és teljesen besötétedett.
Anya, Nagyi és önmagam tükörképét néztem az ablaküvegben. Közöttünk
pedig, az asztal közepén, a feketére égett sültet.
Ez volt az elsõ karácsonyunk Johnny nélkül. Nem volt ideje hazajönni.
A faluban sokan sajnáltak bennünket. A szomszéd karácsonyfát adott, és
segített a hólapátolásban. Dagny, aki a postán dolgozott, ajándék kal kedveskedet
nekem és Anyának is. Anya munkatársaitól pedig karácsonyi süteményeket
kaptunk.
Nagyi pálinkát töltött magának, majd Anyának, és egy nyelvhegynyit nekem
is. Épp arra volt elég, hogy benedvesítse a nyelvem legalsó részét. Egyikünk
sem volt éhes. Nagyi szinte sohasem evett, nagyobb örömét lelte az ivásban.
Anya aggodalmaskodott emiatt, de Nagyi sosem volt részeg. A szomszéddal a
konyhában szokott üldögélni és rádiót hallgatni. Amikor sokat ivott, szipogott
kicsit, és a szomszéd kutyusával játszadozott, ez volt minden.
Most visszabillent a székkel, ivott egy kortyot, és a karácsonyi történetbe
kezdett. Minden karácsonykor ezt tette, és mi örömmel hallgattuk.
– Jóval fontosabb, mint a sült és a fasírt – folytatta Nagyi. – 1944 decemberében
olyan farkasordító hideg volt, hogy két idõs nõvér halálra fagyott a
folyónál. Hazafelé tartottak a templomból. Fakutyán tolta egyik a másikát, aztán
felborultak és úgy maradtak pár órát, mielõtt rájuk találtak. Így történt. A folyó
tõlünk egészen Vikenig befagyott.
– Szobalányként dolgoztam a Steen birtokon, és ott bizony bõven volt tennivalónk
a karácsonyi elõkészületek alatt. Noha háború volt, és kemény idõk
jártak az emberekre, õk azért nem szenvedtek hiányt semmiben. Megtisztítottuk
az összes lámpát, felsúroltuk a padlót, a kandalló elé medvebõrt terítettünk,
süteményt sütöttünk. A sertésbordát horogkereszttel díszítettük.
Nagyi lenyelte az utolsó korty pálinkáját is, majd újra töltött magának.
– A fõvárosból jöttek vendégeik, és bizony mindannyian a rossz oldalon
álltak.
A faluban öt nagygazdaság volt, és a háború alatt a tulajdonosaik mind a
rossz oldalon álltak. Nagyi még most is utálja õket, és azokat is, akik német
gyerekeket hoztak a világra. Folyton kígyóknak nevezi õket.
– Mi kora reggeltõl a konyhában dolgoztunk, és korántsem volt könnyû kiszolgálnunk
olyan embereket, akik elárulták a királyt és a hazát. Estére a férfiak
berúgtak, kijöttek a konyhába, és tudod, olyankor bizony táncolni és csókolózni
akartak velünk, fi atal lányokkal.
Nagyi megcsóválta a fejét, és rám mosolygott. Elõrenyújtottam a pálinkáspoharam,
hogy kaphassak még egy nyelvhegynyit.
– De azon a karácsonyon fontosabb dolgom akadt, mint hogy a nagygazdával
táncoljak.
Nagyi töltött a poharamba. Anya csak ült és kifelé bámult. A szomszéd fáklyákat
gyújtott, amik a sötétben sárgán világlottak a bejárat két oldalán. Élveztem
a pálinka kaparó, égetõ ízét a nyelvemen.
– Egész nap ügyeskedtem, hogy félre tudjak tenni egy kis ennivalót. Kolbászt,
fasírtot, még sertéskarajt is. A szolgálólányok megígérték, hogy ha kérdezõsködne
utánam a gazda, azt mondják, hogy megfájdult a gyomrom. Így
aztán egy zsák fi nomsággal kiosonhattam a konyhából. Nem volt ám valami
biztonságos, egyáltalán nem volt az.
Ha Nagyi mesélt valamirõl, abban mindig õ volt a hõs, és csak helyesen
cselekedett.
– Telihold volt, és a szántókat puha hótakaró borította. Felcsatoltam a síléceket
és elindultam a tábor felé.
A háború alatt volt Riverlandon egy tábor, ahol orosz foglyokat õriztek. Nyaranta
jártunk arra Kaijal csontmaradványokat meg gránátokat keresgélni, de
csupán a szögesdrót kerítés néhány darabja maradt meg a táborból.
Az emberek nem szerettek a táborról beszélni. Csak Nagyi. Õ is csupán
azért, mert szerette az oroszokat.
– A tábor messze bent az erdõben terült el, és a Steen birtokról közel egy
órába tellett odajutni. Noha egész nap talpon voltam, könnyûnek éreztem magam,
akár egy pillangó.
Nagyi rám nézett és kacsintott egyet.
– Erõt ad a szerelem.
Nagyi leánykori fényképe az éjjeliszekrényen állt. Komolynak és mérgesnek
tûnt rajta. Mivel minden régi kép fekete-fehérben készült, azt is fekete-fehérben
képzeltem el, amit mesélt. Nagyi sötét és komor nõalakként jelent meg elõttem,
amint az elemózsiás zsákkal a hátán tovasiklott a fehér havon. Mögötte
pedig sötéten nyúlt el a síléc és a bot nyoma.
– A táborban volt egy barakk a raboknak s egy másik az õröknek. Csak az
õröknél volt világosság. A fákra tapadt lágy hó megdagasztotta az árnyékukat.
Lecsatoltam a léceket és árnyéktól árnyékig osontam a holdfényben.
Nagyi ekkor az asztal fölé hajolt és drámai hangon suttogni kezdett.
– Amikor eljutottam a kerítésig, levettem a kesztyûmet, és búgó hangokat
hallattam, mint egy erdei galamb. Ez volt a jelünk.
Nagyi öreg kezét lágyan labdává formálta, belefújt, búgni kezdett. Anya
felébredt a széken, rágyújtott egy cigarettára. Amikor kicsi voltam, a nagyi
megtanított galambjelzést adni és szalmaszállal fütyülni. Úgy vélte, az ember
sohasem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége titkos jelekre, jelzésekre.
– Az erdõ csendes volt, csak a galambbúgás, a távolban földre huppanó hó
hangja és a szívverésem hallatszott. Aztán megjelent Õ. Nála szebb férfi sosem
létezett. Jóllehet olyan vékony volt, mint egy fenyõ, és legalább olyan koszos
is. Elõvigyázatlanul szaladtam ki rejtekembõl, mert annyira boldoggá tett, hogy találkozunk. Intett, hogy menjünk a kerítés legsötétebb részéig. Átdobtam neki az élelemmel teli zsákot, de õ csak állt és engem nézett.
A történet következõ része Anyát és engem is mindig zavarba hozott, de
Nagyi ekkorra már úgy felbuzdult a lelkesedéstõl meg a pálinkától, hogy nem
lehetett megkérni, kíméljen meg bennünket a kényes részektõl.
– A férfi sötét szeme izzott, keze remegett. Kucsmája alól elõtûnt fekete
haja.
Nagyi meglökött egy kicsit.
– Csak azt ne képzeld, hogy Johnny helyes fi ú.
Anya ajkát halk sikoly hagyta el.
– A nagyapja bezzeg... – Nagyi megnyalta a szája szélét. – Megcsókolt a szögesdrót
kerítésen keresztül. Úgy, hogy a hó megolvadt körülöttünk, a csillagok
pedig felszikráztak az égen. Aztán lekapkodtuk magunkról a ruhánkat, és akkor
õ átdöfte uborkáját a kerítés egyik lyukán.
Nagyi, aki hosszú ideig dolgozott konyhán, mindig zöldségneveket aggatott
a dolgokra.
– Én pedig minden szeretetemmel felé dõltem. Háromszor történt meg,
miközben sírtunk a boldogságtól.
Nagyi kigombolta a blúzát, megmutatta nekünk a melle fölötti ráncos bõrön
éktelenkedõ, a szögesdrót kerítés vájta mély sebhelyeket.
– Amikor elengedtük egymást, mindketten véres foltokkal voltunk tele, de
én még valami mással is.
Rám mosolygott.
– Az apáddal.
Anya ekkor sírva fakadt. Mindig ezt tette, amikor eljutottunk Apához. Nagyi
nem törõdött azzal, hogy Anya sírt, csak töltött még egy kis pálinkát a poharába.
– Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam õt. Nem tudom, hogy meghalt-e
vagy megölték-e. Az egyetlen, amit tudok, hogy szerettük egymást.
Anya szipogott, majd ivott.
– Van azért valami szép ebben is, annak ellenére, hogy szomorú.
Megpróbált rám mosolyogni.
Johnny barna szemére és fekete hajára gondoltam.
Nagyi ismét meglökött.
– Na, de most aztán enned kell ám, nézd, mi mindent készített anyád. Nõnöd
kell, tudod, nemcsak ülni és szipogni itt karácsony este.
– És megkapták az ételt?
Ezt a kérdést minden alkalommal feltettem Nagyinak. Megkapták-e az éhes
foglyok az élelmet, vagy ott felejtették a kerítésnél, míg az egész megfagyott?
– Hát persze – mondta Nagyi –, de mint már mondtam, létezik fontosabb
dolog is az életben, mint a fasírt és az odaégett disznósült.
Valamivel késõbb Anya elaludt a kanapén. Nagyi a kandalló elõtt üldögélt,
én pedig az ölébe hajtottam a fejem. Úgy tett, mintha egy orosz bölcsõdalt
énekelt volna, de minden egyes szó kitalált volt csupán.
– Apa nem találta furcsának, hogy neki egyáltalán nem volt apukája?
– A mi családunkban ez már csak így van, eltûnnek a férfi ak.
Puha tenyerével az arcomat simogatta. Elképzeltem egy jelenetet Nagyapával,
afféle fi lmes képsort. A fi ú fut az apja felé, és azt kiáltja: – Apa, szeretlek,
Apa. – És az apa, aki sokáig volt távol, felemeli a kisfi út és sír, most elõször
azóta, hogy õ maga is kisfi ú volt.
Könnyek szöktek a szemembe, amikor arra gondoltam, hogy talán Apa is
ugyanerrõl ábrándozott, amikor fi atal volt.
– Aludj csak, kis Amalie.
Nagyinak tulajdonképp nem volt szabad így hívnia, de már olyan fáradt voltam,
hogy elaludtam, mielõtt még ellenkezhettem volna.
Azt álmodtam, hogy a befagyott folyón egy ládát cipeltünk Anyával. Johnny
feküdt benne holtan, de már megöregedve, szakállasan. A jég kristálytiszta volt
és csúszós. Megálltam, hogy pihentessem a kezem, és ott lent, a folyó jegében,
megpillantottam egy fakutyát. Nagyi állt mögötte halálra fagyva, félelmetes mosollyal
az ajkán.
Amikor felébredtem, a kandallóban már kialudt a tûz. Nagyi sehol. Anya
sem aludt a kanapén. A konyhában találtam rá, elpakolt az asztalról.
– Nagyi az ágyadban fekszik, szegényem nagyon sokat ivott.
Végigsimított a hajamon.
– Melegítsek neked egy kis ennivalót?
– Igen – mondtam. – Gondolj csak bele, mi lenne, ha Apának élnének rokonai
Oroszországban!
– Mmm.
Anya a tûzhely fölé hajolt és sikálni kezdte.
– Hát akkor lehet, hogy voltak unokatestvérei és nagyszülei, meg ilyesmi?
– Igen, meglehet.
Megfordult, a hátam mögé állt, megsimogatta a hajamat. Ismét havazni
kezdett. A tükörképünk már nem látszódott olyan tisztán az ablaküvegen.
– De legalább kereste õket? Próbálták a Nagyival közösen megtalálni a rokonokat?
Ekkor Anya is a tükörképünkre nézett. A szomszéd fáklyái még mindig
égtek.
– Apa úgy gondolta, hogy ez az egész történet mégsem annyira igaz.
Megfordultam és Anyára néztem.
– De hát miért?
– Tudod, a steeni gazdának is nagyon sötét haja volt.
Anya ezt annyira, de annyira halkan mondta, hogy megpróbáltam azonnal
elfelejteni.
Gangl Orsolya fordítása

Szeretettel várunk minden kedves érdeklôdôt
2005. 10. 24-én 17 órakor
az Alexandra Pódiumban (1055, Nyugati tér 7.)
megrendezendô Napút-estre, melynek témája
a feröeri és a norvég kultúra és környezet.
Közremûködnek:
Kovács katáng Ferenc, egyetemi tanár, a norvég anyag szerkesztôje
(élôben, szélessávú webkamerás kapcsolattal egyenesen Oslóból)
valamint a prózaszövegek fordítói: Gangl Orsolya, Kôszegi Dóra, Kunszenti-Kovács Dávid, Szanyi Ágnes
Posta Ákos István, író, a feröeri anyag szerkesztôje válogatásában
Csépai Eszter színmûvésznô
ad elô az antológiában szereplô mûvekbôl
Sebeôk János szerzô beszél az "Öltek napja" címû írása kapcsán
Az est moderátora Vincze Ferenc kritikus, rovatvezetô

sárosibogi4315-18
elég kemény amit üzensz, a topicra nincs kiírva, hogy mit lehet és mit nem, az irodalom vers is, ja és ha nem tetszik,a zt is lehet bárhogy kultúráltan írni, plána ha kultúrlénynek képzeled magad
tisztelettel
laczkó attila

http://www.usatoday.com/life/books/news/2005-10-05-vonnegut_x.htm

4390, oké, de valahol meg is lehet szerezni? :)

hát legyen,oké: 4378 :) ))))))))))))))))))
csak azt nem értem, Attacs, miért lesz jó, ha felolvasom a Pasinak.
:) )))))))))))))))))))))))))))))))))))

Igen, az Átváltozások cimű világirodalmi periodika tizenegynehány évvel ezelőtti Joyce, Pound, Eliot számában, amit Kappanyos András szerkesztett. Jó felolvasásokat, a hatás garantáltan nem marad el. :O )

4378 kedves Attacs, és megjelent ez valahol? :)

megye motívum :) )) jujákok :) )
az minden könyvben benn van, amit Britanniában írtak és ott játszódik.
a bemutatkozás:
XY vagyok, Z városból, Q megyéből

4378 >> És ennek mi a címe? Vagy árulja ezt valaki? Mert sem a bookline-on, sem a Szabó Ervinben nem találtam ilyet (pedig az idézet k... jó :) )

Burgess Egy tenyér, ha csattan c. műve alapmű! Érdemes elolvasni, azt is az Európa adta ki, többször is (Modern Könyvtár, Európa Zsebkönyvek)

4380 a Gépnaranccsal vigyázz, ha az eruópa zsebkönyves verziót rendelted meg, mert nekem abból pl. gyári alapon hiányzott legalább 10 oldal. De így is kurva jó volt. meg különben is, pókeren nyertem,az én zsetonjaim Agathe Christie-k voltak, ha én vittem a bankot, akkor akármit választhattam egy faltól falig polcon.

Bravúrinterpretáció. Így lesz irodalom a szándékos nyelvbotlásból. Meg hát az egész szöveg egy folyamatos nyelvbotlás. Vagy nem?

78.-82.
Pedig a megye-motívum is érdekesen rímel. Érdekesen. Rímel. :) ))

4379 Csak az én nyelvem botlott meg. :)
Pedig ez a pali irodalmat lélegzett be és ki.

79.
Éppen erre gondoltam én is... :) ))

4376.
Hol volt itt ijesztgetés? :) ))
4377.
A Burgess-könyvet most mindenesetre gyorsan megrendeltem. :) )) Amúgy is szeretem a Mechanikus narancsot, bár azt a könyvet nem olvastam, csak a film tetszett nagyon. A tenyérről azt írják az antikvárium oldalán, hogy sérült. De nem írják oda, hogy ez mit fed, esetleg oldalak hiányoznak belőle vagy csak jelentéktelenebb sérülései vannak... Remélem, hogy az utóbbi.

ez a Joyce egy ilyen kis Gollam-os perverz beütéssel rendelkező pasi volt?
(drágaszágom, drágaszágom)

Lefekvés előtt javasolt felolvasmány a melletted fekvőnek: James Joyce levelei feleségéhez, Nora Barnacle Joyce-hoz. Hogy Joyce mekkora egy disznó féltékeny malac állat volt! Mellesleg nagy író. Idézek találomra (ugye mindeki elmúlt 18 éves?) szalonképesebb részből: "Drága Nóra, ma egész nap gyötrődtem, hogy feltehessek neked egy-két kérdést. Amikor az az alak, akinek a szívét boldogan megállítanám egy revolvergolyóval, bedugta a kezét vagy a kezeit a szoknyád alá, csak kivülről cirógatott vagy beléd is dugta az ujját (vagy az ujjait)? Ha igen, elég mélyen benyúlt-e ahhoz, hogy elérje a puncid végén azt a kis dudort? ...Drágaszágom, drágaszágom, olyan heves vágyat érzek a tested iránt ma éjszaka, hogy ha itt lennél mellettem, akkor is vágyakozva rád vetném magam, ha a saját szájadból hallanám, hogy előttem már a fél Galway megye minden vörösfejű tahója megbaszott."
Kevésbé szalonképesebb, de annál szórakoztatóbb egy hosszú fingáselméleti fejtegetés, melynek vége:"Azt hiszem, Nóra fingását bárhol felismerném. Egy fingó nőkkel telt szobában is meg tudnám különböztetni."
:O )))))) (nagyon várom már, hogy Bodpetra smiley-aival tisztelje meg ezt.)

4375
sajnos tényleg jártam már úgy, hogy nem is értettem, miért is tetszett a könyv első olvasáskor. Persze sokat számít, mikor olvassa az ember az adott könyvet, úgy értem, hány évesen. Az Exodus pl szerintem 25 fölött már nem hat annyira (ha egyáltalán), mint 18 körül, én akkortájt olvastam, és már indultam csomagolni... Vagy a Védett férfiak, ami másodszorra egy szószátyár dögunalom volt. Sajnos, nekem nem mindig marad meg, amit olvastam, csak a hangulata, meg hogy tetszett-e vagy sem, ezért vagyok kénytelen időnként újraolvasni - bár olyan lennék, mint egyik kedvenc könyvem, az Egy tenyér, ha csattan szereplője, akinek a felesége szerint "fényképező agya" van. Na azt pl akárhányszor újra lehet olvasni. De hát oly sok könyv van, és az élet rövid (és céltalan, mondá P.Howard).
Bogi,
ne hagyd magad ijesztgetni általam, továbbra is állítom, hogy jó könyv, jó, hát nem fogod magad halálra röhögni, az biztos, de elgondolkodtató és időtálló. (Persze mindig hozzáteszem, hogy szerintem.) Én ráadásul a többi Capote könyvet is szeretem.