Hát akkor Demian (Bálintnak meg akit
még érdekel):Tény, hogy másodszor
nem okozott revelációt a mű. Én
is éreztem, hogy helyenként didaktikus;
nekem főleg a második felével,
végével (nem a legvégével) volt
problémám, ahogy a
világháború közeledtére
és funkciójára, hatására
utalt az elbeszélő. Zavartak még
időnként a túl egyértelmű
szimbólunok is.
De mindezek ellenére helyenként még
most is magával tudott ragadni a regény.
Főleg a gyerekkorra való
visszaemlékezés, a kamaszkori belső
káosz megjelenítése tetszik nekem.
Coelhonál (ez Bálint felvetése volt
eredetileg) azért sokkal jobb ez a mű, mert
nem akarja látásmódját,
"igazságát"
rákényszeríteni mindenkire, nem
általános életigazságra mutat
rá. Didaktikussága (valamennyire),
önanalízise, rádöbbenései, a
dolgok kimondása pedig azért lehetnek
hitelesek számomra, mert egy
én-elbeszélésről van szó,
retrospektív szemszögből, az
elbeszélő utólag érti meg a
dolgokat, és fedezi fel az
összefüggéseket, és főleg
saját sorsára vetíti őket.
Ugyanakkor egész érdekes és
talányos figurákat is megrajzol a
regény (a főhős, Demian, az
orgonista, Éva asszony - akik közül
nyilván sok a szimbolikus alak, de
időnként sorsok is felsejlenek). És
szerencsére több dolgot is nyitva hagy a
mű: ki is Demian, nem ragozza túl a
Káin-jelet sem, pl. miként tűnhet/ik
fel valakin stb. Van közege, hangulata a
műnek -Colehonál elég ritkán
találkozom ilyennel.
És nem utolsó szempontból a nyelvezete
klasszisokkal jobb.
Védelmembe vettem Hessét, mert szeretem, de
azért belátom, hogy tényleg nem
zseniális műről van szó, és
nagyon is el tudom fogadni azokat olyan
fenntartásokat, amiket Bálint fogalmazott
meg.
(Lehet, hogy ennyi szócséplést nem is
ér az egész! :) )