Maga a vasút is ébreszt nosztalgikus
emlékeket.
Például a vonatjegyek.
Amikor anno a Balatonra utaztunk nyaralni, nagy kaland
volt (autóról csak álmodtunk), és
kimentünk a Délibe, ahol indulás
előtt vettük meg a jegyeket. Olykor
elővételben, de ez ritka volt.
A pénztárnál kicsi, kb 5-6 centi
hosszú, 3 centi széles, kemény és
vastag kartonpapírból készült
jegyeket adtak ki (koppanásuk a mattra kopott
fém forgótálcán még most is
megvan).
Sárgásbarna színűek voltak,
fekete feliratokkal, rejtélyes számokkal,
mezőkkel, talán kis piros jelzésekkel
is, de volt, amelyik átlós sávot is
viselt. Az ablakon bekandikálva figyeltem a
pénztárost, vajon hogyan tudja fejben
tartani, hogy kinek milyen jegyet kell előkapni
a sok-sok kis rekeszből. Néha gyorsvonati
pótjegyet is kellett váltani, meg
külön gyerekjegyeket nekünk.
Aztán jött a kalauz végig a vagonon,
és fekete bőrtáskája
oldaltartójából előkapta a mindig
csillogó fém lyukasztót, gondosan
belelyukasztott 1 vagy 2 lyukat a jegyünkbe, amit
sose értettem, hogy mit jelöl. A vonatjegyek
aztán sokáig hányódtak a
lakásban, és remekül alá lehetett
őket hajtogatni a icegő
bútorlábaknak.