Maga a vasút is ébreszt nosztalgikus emlékeket.
Például a vonatjegyek.
Amikor anno a Balatonra utaztunk nyaralni, nagy kaland volt (autóról csak álmodtunk), és kimentünk a Délibe, ahol indulás előtt vettük meg a jegyeket. Olykor elővételben, de ez ritka volt.
A pénztárnál kicsi, kb 5-6 centi hosszú, 3 centi széles, kemény és vastag kartonpapírból készült jegyeket adtak ki (koppanásuk a mattra kopott fém forgótálcán még most is megvan).
Sárgásbarna színűek voltak, fekete feliratokkal, rejtélyes számokkal, mezőkkel, talán kis piros jelzésekkel is, de volt, amelyik átlós sávot is viselt. Az ablakon bekandikálva figyeltem a pénztárost, vajon hogyan tudja fejben tartani, hogy kinek milyen jegyet kell előkapni a sok-sok kis rekeszből. Néha gyorsvonati pótjegyet is kellett váltani, meg külön gyerekjegyeket nekünk.
Aztán jött a kalauz végig a vagonon, és fekete bőrtáskája oldaltartójából előkapta a mindig csillogó fém lyukasztót, gondosan belelyukasztott 1 vagy 2 lyukat a jegyünkbe, amit sose értettem, hogy mit jelöl. A vonatjegyek aztán sokáig hányódtak a lakásban, és remekül alá lehetett őket hajtogatni a icegő bútorlábaknak.