Expedíció
Ha arcaim mögé merészen
áttörsz,
s ha vakmerőn most fölnyitod a lelkem
puhán-erősen átszövő vad
hámját,
amit a fájdalom unottan elken,
s tovább haladsz az egyre mélyülő
ér
sebesen változó e furcsa árkán,
zuhanni fogsz sötét zugomba mélyen,
mint hajdanán az elvarázsolt
Ákán.
S ha rátalálsz az álmos, ősi
szfinxre,
ha mersz, halott-nyitott szemébe is nézz!
De fuss, ne állj, nehogy felébreszd,
különben itt lesz végzeted,
megigéz.
S ha mégis itt maradsz e sejtelemben,
ígérd meg azt: soha se csapsz be
többé!
A szétszedett sok arcomat, ígérd
meg,
hogy nem teszed sosem szereppé, kővé!
Háló Gyula/