Reményik Sándor: Kegyelem
Elo"ször sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-ero"d.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra
kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy,
mindhiába:
A bu"n, a betegség, a
nyomorúság,
A mindennapi szörnyu" szürkeség
Tömlöcébo"l nincsen, nincsen
menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az
ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Ero", akarat, kétségbeesés,
Bu"nbánat - hasztalanul
ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe
véled,
S olyan közel jön, szépen
mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szu"nik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a
remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss
gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.