Orbán Ottó: Ars politica
Költő vagyok, mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
A névtelen megénekelve,
a szó husa, teste, íze, szaga.
Az élet anyaga. Ha biztos
nem is, otthon ebben lehetsz.
A többi politika, piszkos,
lehangoló, kisstílű hecc.
Az igazi és a valódi
mosléknak döntött kotyvalék.
Rabló eszmék lólába lóg ki
a zsákból, mellyel e fényes kor
lelép,
mert viszi magával eladni a szajrét -
s reményével majd mást hiteget,
hogy "az ifjúság megéri azt
még..." -
utópiáit, a vakhiteket.
Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs "Újra
kezdjük!"
van úgy, hogy nincs mit kezdeni,
a csillagok nem állnak együtt,
s nincs esélyünk, csak veszteni.
Most száz év csönd jön és
sötétség?
Papírcsákó és
máglyatűz?
És munkaeszközünk, a
kétség
megőrül és ördögöt
űz...?
A poklok a mennynek mattot adtak.
Az idő tapogat, mint a vak.
De nyelvünk hegyén megmaradtak
a mondatot alkotó szavak.
Én mondom, ez egy változó kor,
az ember hol nagy, hol parány.
Csillannánk meg csak, mint az óbor
egy új reneszánsz asztalán!