csendes levelek
- a palacsintáról és a
félelmekről
végre kihozták a palacsintát, nem
kértél édeset, nem értelek. a
kés életlen, a villával
próbálod felvágni, nem megy,
összeszorítod az ajkad, rám nézel,
pironkodsz, küzdesz. végre sikerül
levágni egy darabot, büszkén mutatod,
és olyan jóízűen eszed meg mint
egy kisgyerek.
szeretlek gondolom, de nem mondom. hírtelen
annyira rámtör ez az érzés, hogy
inkább elfordulok, nézek ki az ablakon.
odakint valószerűtlenül
természetesen mozog tovább a világ.
emberek, autók, a meleg, az est, a fények.
valahol ott vagyok én is, a félelmeim, a
munkám, nincs pénz, fáj a nyakam, az
anyám, hol fogok aludni, nincs jövő,
nincs iskola, mi lesz velem jaj istenem. ott van
mindez kint. nézem ahogy eszed a
palacsintát, és szeretném ha
minnél tovább tartana mert nem tudom hogy
csinálod, de valahogy minden más kint marad.
itt csak te vagy, én és a palacsinta.
minden, ami folyton az orrom alá
dörgöli a létével, hogy hova tart
az életem, ott van kint, és vár
rám. az meg nem jó, mert félek
tőlük. már nem akarom magam azzal
álltatni, hogy nincs mitől, mert van, de
félni szépen kell tudni, meg kell tanulni a
művészetet.
nézem ahogy eszed a palacsintát, lassan,
megfontoltan haladsz vele. én
örülök hogy egy kicsit még
ráérek. szeretlek gondolom, de nem mondom;
hiszen olyan szépen félek melletted.