Vers mindenkinek

A verset nem én írtam, de nagyon szeretem. Szeresse más is.
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
Éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
Pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.

Hova lettél Dzsó?

...mi több, megható

Kedves egybegyűltek. Ti ezeket a verseket munka mellett nyomjátok, vagy itt senki sem dolgozik?
Egyéként:
"Szívem!
Ha elhagysz én is mehetek?
Ha nem jössz veled maradhatok?"
Ez igazán szép.

Ketten játszunk
csendben hátul
A játszmát rendre
elvesztem
Emelkednek már a tétek
Peng a Pengő
Énekel Dzsó
Bátor leszek
S egész éltem
felteszem

Kövér könnyben mint almában
Tükröződik az ablak
Erről az egész világ
Hallgat
Az egész világ hangosan dobog
Szívem!
Ha elhagysz én is mehetek?
Ha nem jössz veled maradhatok?

Kövér könny gurul
mint kacagás
gyöngyöző
vízesés csobogás
vonat robogás
siketítő
ijedt
szívritmus
dobogás

És lesz úgy is
Hogy nem úgy lesz
Hogy úgyis
Megkerüli magát
Egy sorrendben gógyis
Szikár szemű szőrös
Sikeresen gőgös
Néha síró ostoba
Kifeszülő gondola
Útjába sodródó fadarab
Vízen ringó
Mindenkinél szabadabb
Éber életet
Éjben élő
Téged félő
Ostoba
Kis szerelmet ígértél neki
És mostmár te vagy az otthona...

Szia Brigi!
"S karjaik közt ott horkol
ostoba kis szerelem."
Ez hatalmas.

Már két napja
El
Gondolok
Mondom-e számmal
Mit nem szabad
Ábrándozom
Noha nem először
Ijesztő
Nem csak kacérkodás
Vágynak teste
Nem oldódom
Nem adom oda
Magam
Nem is vagyok
Ott, sehol se
Gondolataim szikárak
Időnként
Néha sírok
Elfelejtettem milyen is
Érezni meleg, sós nedvet
Szememben összegyűlni
Hagyni
Érzni szépnek magam
Olyankor
Szeretnék hinni
Nincs más csak a gép
Lepusztultsága emberi
Csak
Céltudatlan semmi
Szaladnak
Szakadnak sóhajok
Élet
Már nem enyém
Pereg

A pusztulás ágyasainak álma
Szőrén üli meg mindenki
szilaj szenvedélyét.
Keni bár még oly
hétköznapi álarc
mázát is magára
precízen a napvilágnak,
vagy szerelem csillámporát hinti
konokul, elszántan,
az akkor is csak test
tudattal részegítve.
Végső soron romlandó.
De mégis a remény csókol
Szemükre édes álmot,
Mint féltő szerető
S karjaik közt ott horkol
ostoba kis szerelem.

Vár
Egy várba vagyok befalazva.
Vagy inkább én magam vagyok a vár.
Nem is tudom. Itt állok már évszázadok vagy talán már
Évezredek óta.
Ódon falaimat benőtték a növények.
Kertemben hatalmas fák állnak, és
elveszik a fényt, amelyet nagyon rég nem
láttam már.
Furcsa illat terjeng a termeimben.
Az emberek, akik itt éltek és halatak meg
egymás után, valójában vem változtattak
rajtam semmit.
Sokkal erősebb vagyok náluk.
Kőből vagyok.
Örökké élek. Ki akarok szabadulni innen.
Sötét van.
Ragyog, szinte szikrázóan fényes
a kivilágított bálterem. Rengeteg ember
hömpölyög benne.
Az asszony fáradt.
Úgy érzi, ő éli minden résztvevő életét.
Nem akarja.
Nem akar még egy életet leélni.
Nem akar újra megszületni.
Meghalni sem akar.
Semmit sem akar.
Pihenni szeretne a csöndben.
Pedig tudja, hogy nemes cél vezérli.
Nemes cél érdekében vállalta a
küzdelmet.
Ezt az egyet tudja, hát bíznia kell
magában, bár most nem emlékszik
a célra.
Az is az ő döntése volt, hogy ne
emlékezzen.
Eldöntötte, hogy megszületik, és leéli
ezeket az életeket, minden egyes
megszületettnek az életét.
Csak most egy kicsit fáradt.
Pihennie kellene.
De álmaiban sem leli meg a nyugalmát,
mert álmaiban egy várba van befalazva.
Vagy inkább ő maga a vár, amely
évezredek alatt sem változik.
Érzi, hogy veszély fenyegeti.
Nem csak őt, de ami még sokkal
fontosabb, egész küldetését.
A veszély forrása viszont ő maga.
Rosszul választhat.
Rosszul dönthet.
És akkor örökre ott marad a várba
falazva.
Ő és vele együtt minden, amit képvisel.
Valahol tudja a helyes válaszokat és
helyes döntéseket, de most azokra sem
emlékszik.
Amikor vállalkozott a feladatra, elég
erősnek érezhette magát.
Tudja, hogy vissza kell szereznie az
önbizalmát.
Megint álmodik.
Falaim erős kőből vannak.
Az emberek, akik itt éltek és haltak meg
egymás után, valójában nem változtattak
rajtam semmit.
Mert sokkal erősebb vagyok náluk.
De nem állok ellen tovább,
Felhagyok az iszonyú, évezredes
küzdelemmel.
Elengedem magam.
Érzem, hogy falaim szivacsossá válnak.
Puhulok.
Olvadok.
Lassan áttetszővé válok.
Nem vagyok már olyan magas.
Falaimon áttör a fény.
Alig állom már útját a fénynek.
Egyre alacsonyabb vagyok.
Nem kevesebbnek érzem magam
azonban, hanem többnek.
Mert eggyé válok a környezetemmel.
Érzem, ahogy átjár a fény.
Érzem, hogy én magam vagyok a fény.
Teljesen beleolvadok a mindenségbe.
Nyugalom van végre.
ÉLEK VÉGRE.
(Buzai Borbála: Sárkányos lány)

Nem nevetek én a káron,
vegyél jegyet bármi áron!
- Bocs!:) )

szigetjegy kéne énnekem,
mért nem jutott eszembe pénteken!
akkor talán még tudtam volna,
de mostmár beállhatok a sorba,
és veszek, mint mindenki: hetijegyet,
nem VIP-eset, hanem 25 ezreset.

: )

Kis szesszenet...
Első randin a legjobb étek a vétek.
Keksz szesszel...

M i n t r i a d t c s e c s e m ő
Belőled kék fényű tűzkövek potyogtak.
Vibrált a csönd, az utca.
Belőlem örök pókhálóim
tértek vissza önmagukba.
Csörömpölő éveim kongásit elnyelted,
bolygó csókcsilingelésben őket visszaverted.
Úgy kaptam lángra tőled,
hogy hajszálaim peremén szikrák kigyúltak,
felkacsintottak az üres égre,
vakmerőn szegődtek cinkos tanúnknak.
(Isten! Hol vagy?)
Megtermékenyült a pillanat,
s hogy lódul pattogó hintaján!
Úgy esünk át egymáson,
mint riadt csecsemő anyja ajtaján.
Lelkeink egymásnak tériszony.
Megragadjuk egymást,
Csókos csókszigony.
Felölelsz magadhoz, arcod ősbolond,
de zúgsz bennem,
de verődsz jobbra, verődsz balra,
mint harang hagja s a szűk torony.
(Isten! Hol vagyok? Isten!)
Lelkeink vetkeznek.
Csókod hasít, de csókod elsimít.
Két karod ködmönöm,
melegít.
Vállad vánkosom,
rajtam átoson,
vagyunk most riadt
ágyasod-ágyasom.
Teljen egymásban
pergődob-vágyunk,
add, világ:
holnapra babarózsák
bimbódzanak utánunk.
(Isten: itt vagyunk.)

T e n g ő d ő
az idő mint elégült bika
hever végig a térségen
a sarki pókhálók becsukódnak
százlábú szemérem
kaptat karomon szívem felé
s az öreg este ma már
mit sem tartogat
madarak begyén
elül a földszín alkonyat
hintódba ültettél
ó, flamand hús-fogat
tenyeremben mélyül egyet
a cirmos szívvonal
- a végtelenben
tiéddel összeér -
hajts vigyél lódulj
de éjszakára rejtsen
nyárszagú
szívszekér

Altató
füledbe suttogom
a mai éjszaka
ezer neszét
tücsköket, bogarat
tintaszín kölyöklepkét
orrod elé terelem
a frissen vágott
fű illatát
szádhoz ízeket,
miket neked gyümölcsöznek
terhesen a fák
fehér fényeket:
ezek odafenn
a csillagok
bennük még láthatod
az ezeréves tegnapot
a hajnalban velünk
nyújtóznak reggelek
és sorban álló
holnapok

489. Ezaaaaz!!! Éljen a szabadszájú költészet! ;) ))))
Hú de hideg van
megfagytak
a jegesmedvék
egy jégtömbben
küldtük haza
az északi-sarkra
a bohókat

Ó, a messze
lánykorom
Már fáradt vagyok
átoson
szívemen a bánat
külön is mosom
a ruhákat
Nézi a tévét
A csorbát kiköszörülni
nem elég két hét
Álomtörténetnek
Még kiáltok párat
de külön mosom már a ruhákat
Dolgozik, alszik, kiabál
Mert sírni röstell
A messzelány csak fáradt
Nem puhány
Fájó búcsúcsókot lehel homlokomra
A magány

492.
Olvasgatni csak más versét jó, mert csak más ír verset. :) ))

Vak falak
Út halad a lábam alatt,
minden lépés állva marad
- kimerevült képek,
fotókkal telt lélek.
Szobám falára képzelem,
így nem hat rám a félelem,
hogy egyedül vagyok,
bár a falak vakok.

imádlak titeket,
köszönöm

Lófaszt nektek, nem csillagokat
boldogásg szennyezi arcotokat
Kár beléd a hold, hát elveszem
s te meglepődsz kegyetlen tettemen
De magadnak köszönd, ne húzd a szád!
boldognak lenni, ahhoz volt jó pofád!
de hogy én az legyek, az kinek cél?
ki az, ki énvelem együtt remél?
Miért csak én nem, csak én egyedül?
miért kaptam bánatot én szerepül?
Ne vigyorogj, ádáz boldog világ!
kitépem vigyorod méregfogát!
Ellopom a mostat, a pillanatot,
a jövőn a múlton ti osztozzatok!
Tán boldogok lesztek, vagy voltatok,
de most,MOST nem vagytok boldogok!

úgyhogy támad a vers!
A tegnap fénye már megkopott
jósok rágják a holnapot
a tegnapelőtt tán sose volt
a holnapután tán sose lesz
a jövő majd mindent kiszínez
de a múlt... csak egy szürge folt

A vers számomra olyan, mint egy pillanat tökéletes fényképe. De egy fényképnél sokkal több. Megőrzi az adott pillanat minden érzését, minden gondolatát, az egészet. Ha elolvasom egy régebbi versemet, teljes egészében fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor (vagy amiért) megszületett. Ha egy régi versem első pár sorát elkezdem olvasni, be tudom fejezni pont ugyanúgy, ahogy eredetileg leírtam, még amúgy nem is emlékeztem már rá. Tehát a vers a részem. Talán a vers a részünk. Talán akkor jó egy vers, ha olyan jól alkot képet, hogy azt nem csak a készítő látja, hanem mindenki.
De az igaz, hogy ezek a versek főleg játékok a szavakkal, az eszközökkel, a verssel. Én is sokszor bekapcsolódtam régebben egy-két motívum szövögetésébe, és jópofa dolog. Úgyhogy csak így tovább! Én nem akartam lebeszélni senkit semmiről, csak a kíváncsiság hajt, mint mindig.
Na de túl sok a duma és kevés a rím!

Mostanában sajnos én sem vagyok túl aktív (az új munkám kicsit több elfoglaltsággal jár, mint a könytárosság), de nmég mindig jó érzés néha beleolvasni abba, amit írtok.

492.
én csak egy-két ember versét olvasom el általában.
ha meg véletlenül írok valamit, akkor vagy válaszolok valamire (mert a "vers" által olyan dolog ért amit ki "kell" fejezni eg ymásik "versben", de pl. rézsemről egyik sem konkrét vers, hanem ötlet...:) akkor az új címe a topiknak, Vers Mindenkinke- de leginkább magadnak

23492.
Máshogy látom...én csak "nézelődő" vagyok, és nagyon jok!!!!
b