Ez ugyan nem vers... de itt elfér,azt hiszem
Ma talán elkészül a Mű. Ma
talán helyére kerül az utolsó
tégla, ma talán
elveszek végleg. Sosemvolt ábrándok
vezettek, kaptam rajtuk -mint macska
kap a falon táncoló árnyék
után-, hittem, hogy enyém lehet a
megfoghatatlan.
Kezemben a kehely, még mindíg remélek,
csak folyik, folyik vérem. A szánalom
vert tanyát a ház mögötti kertben.
Senkit sem kérdezett, csak ott volt kedd
reggel. Láttam én is, ahogy
fütyörészve, hátán
törölközővel mosdani megy a
kehelyhez, egy medencéhez, melyet én
táplálok, lábmosója minden
gonosznak. A
szánalom megfürdött és bement a
városba, a sátrán papírdarabot
hagyott: ha
megjönnél, itt vagyok. A fán
kötélen egypár szakadt fuszekli
szárad. Ma lesz
a nagy nap biztosan. Mindenhol a feszült
várakozás, várják már, de
félnek is
tőle, mi lesz, ha balul üt ki? Mi lesz, ha
megharagszik az Óriás, önnön
törvényeit a bálványhoz
vágva, tombol majd, szakadatlan, haragja a
vétlent
is eléri? Míg volt idő mindezen
gondolkodni, oly távoli volt ez a nap,
szóra
sem érdemes, ráérünk foglalkozni
vele akkor... -mondták sokan. Tévedtek
már
annyiszor.
Futnék ki a mezőre, nem mezőre,
dombokra, hegyekre, ott hasra feküdni, a
rémült havasi gyopár sugarait
megtörni, hogy sose legyen többé
remény.
Hasamon feküdnék a szirteken, nem szirteken,
beborítanám a hegyláncokat, a
kabátom átáztatná felhevült
testem alatt megolvadt hósapka, gleccser
szakadna recsegve, kitűzött
zászló hullana alá. A szánalom ott
ülne a
szomszéd ormon és felhúzott
szemöldökkel azt kérdené: -Van
tüzed, Testvér?-
, választ se várna, elfordulna. Ahogy
hasmánt feküdni kényelmetlen lenne,
hátamra feküdnék, nézném a
felleget, nézném a napot, fordítsa el
arcát
tekintetem elől. Villámot kinyújtott
ujjaimon táncoltatva tűnődnék:
mi végre
van mindez? Mi okból fekszem itt Istennek
helyén, pergetve a maradék Életet,
mi lenne a méltó befejezés, a
finálé, mely után már nem jön
folytatás? De
megzavarná gondolataim egy albatroszmadár,
horgas csőrét kitátva
rikolt: -Van tüzed, Testvér? -, a
szánalmad elől nincs menekvés.
Újabb és
újabb formákat öltve játszik
velem, egy hajtóvadászat a maradék
Emberért. Ma
lesz az, mikor a seb végsőt lüktet, ma
lesz az, mikor várva Rád, az utolsó
villamos is elmegy. A remízbe áll. Egy
munkás, majd még egy, egyre több a
síneket kezdi bontani. Többet nem
jöhetsz.
Beszélek, számolom a szavakat, nem a
tartalom, darabszám, ami számít.
Kimondott szavaknak gazdái csendben figyelnek,
kimondott szavaknak gazdái
nem versengenek. Semmi nem emberi, csak semmi, nincs
értelem, csak számolom
a szavakat, mások pedig közbekiáltanak:
ez a szó nem létezik! Olyankor
fekete irónt vesznek elő fülük
mögül, nyálazzák és maszatos
feketeséggel
váltják meg a tiltott szavak
életét. Azok menekülnének, de
fent, magasan, az
albatrosz lakomát ül, lelkem előtt
előételként az érzéseimet
szerelmemben
mártogatva őszinteségem velejét
szívja ki. A kimondott szavak sorra a
kehelybe pottyannak, kapálózva
küzdenek, majd hátukon forogva
fásult
közönnyel várják a
bizonyságot. Szánalmad madara,
szánalmadból született
fenevad kacag, nem tudja, felemésztve a
táplálékot újabb préda
tán már nem
akad. Elveszek én, az értéktelen,
magamnak eszköze, ígéretek
hírnöke, kit
remények éltettek.
Újjászületni lenne jó, tegnap,
vagy tegnapelőtt, hogy ez a mai nap sose
jönne el, mikor lejár az idő, mikor a
bért fizetni kell. Vagy
újjászületni
holnap, mikor talán szabad leszel, mikor
pórázok nem fojtják torkodat,
holnap, ha kezed újra karomhoz ér. Arcomat
könnyek mossák. Lelkem, sem
testem az égbe nem vágyik, nem ostromol
újabb célokat, körmöm alatt
fűszál,
s föld csikorog, a szakadék éhesen
nyeldekel, mohó szeme
összeszűkülve
vár... Egy ígéret a kehelyből
kimászott, szárnyait a vér ragasztja
le, az
albatrosz horkantva álmodik: már nem
élek, csak földre kuporodva nézem
sorsomat. Haladékot kapni volna jó, vagy
újjá születni holnap, mikor majd
pórázok nem fojtják torkodat, mikor
kezed újra arcomhoz ér... akkor ott
leszek.
Addig Önmagam ámítani élek.