Eltűntek a közös órák,
Az órák, melyekben együtt voltunk, mi
ketten.
Az órák melyek felejthetetlenek, s kedvesek
nekem.
Ne félj, kedves, nem panasznak szánom e
sorokat,
Csak nekem így könnyebb, megfogalmaznom a
szavakat.
Hiányod néha elviselhetetlen,
számomra.
De már lassanként megszokom,
És elcsendesedik körülöttem a
világ zaja,
Csak önmagamba burkolódzom
Hiszen senki sem hall már engem,
Talán még Te sem, kedvesem.
De nem is várhatom ezt el,
Még Tőled sem.
Meg mutattad nekem, újra,
Mit is jelent az, élni.
És ezt csak köszöni, tudom neked,
De nem várhatom el tőled,
Hogy rám pazarol el életed.
Hogy mit is jelentesz nekem,
Ezt te is tudod,
Hisz már hallódtad számból.
S én is a te válaszod.
S csak reménykedni tudok abban,
Bár lehet, ez csak, egy hiú remény
Hogy egyszer talán, majd,
Foghatom végre két kezed.
De addig is csak, hogy tud,
Ha kellek, midig itt vagyok,
De most már csak Neked.
Előtted nyitva áll az életem.