Ezt kulon a Zsofinak (Mate Peter best of):
A fény városa
Hófehér házfalak,
Otthonok zöld fák alatt a kertben,
És az utcán sok virág...
Nagy terek, kis padok,
S az emberek mind boldogok köröttem!
Nézd a fények városát!
Fölötte tűz a napfény,
felhőtlen az ég,
Bárhova nézel, nincsen folytó
szürkeség,
A mesék mindig szépek,
Nincsenek ellenségek, csak barát!
Csak jó barát vár mindig itt
reád!
Refr.:
Élj a fény városában,
És én élek majd veled!
Élj a fény városában,
Boldog lesz az életed!
Élj a fény városában,
Ami még álomvilág!
Ismerd meg a vágyakat,
Álmodd meg az álmokat,
És közben idd a valóság
borát!
Álmodozz énvelem,
Osztozunk a végtelen örömben!
Nézd a fények városát!
Refr.
Szemeink, mint égitestek vonzódnak a
fény, a fény után,
A sötétet messze űzni első
fontos dolgunk ez csupán,
Ez a város lesz a bölcső, melyben
felnő egy új nemzedék,
Hol a percek néked adják mindazt, ami
jó és ami szép!
Gyere, gyere, kezdjünk bele, ne akard, hogy
várjunk még!
Refr.
Az első szerelem
Néhány nyíló
szóvirág,
Lassan eszmélő világ,
Furcsa, kábult közelség,
El nem múló gyöngeség.
Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.
Az első szerelem olyan, mint egy
álmodás,
Az első szerelem legfeljebb egy
kézfogás,
Az első szerelem mégis szebb a
többinél,
Az első szerelem mindhalálig
elkísér.
Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.
Néhány titkon írt levél,
Hulló könnycsepp semmiért,
Máskor mosoly hirtelen:
Ennyi az első szerelem.
Oh az első szerelem olyan, mint egy
álmodás,
Az első szerelem legfeljebb egy
kézfogás,
Az első szerelem mégis szebb a
többinél,
Oh az első szerelem mindhalálig
elkísér.
Azért vannak a jóbarátok
Az esőt felszárítani úgysem
tudod,
A szelet megfordítani úgysem tudod.
Ujjaid közül a kor úgy száll, mint
szürke por,
És a perc hordja el.
Refr.:
Azért vannak a jóbarátok,
Hogy a rég elvesztett álmot
Visszahozzák néked majd egy szép
napon.
Azért vannak a jóbarátok,
Hogy az eltűnt boldogságot
Visszaidézzék egy fázós
alkonyon.
Az álmot meg nem álmodni úgysem
tudod,
Az érzést elhallgattatni úgysem
tudod.
Ujjaid közt a kor úgy száll, mint
szürke por,
És a perc hordja el.
Refr.
Egy darabot a szívemből
Mikor hozzád indulok mindig izgatott vagyok,
Mindig valamit viszek, mindig valamit hiszek,
És mindig ott hagyok egy darabot a
szívemből.
Mikor nálad ott vagyok mindig boldogabb
vagyok,
Mindig téged akarlak, mindig téged
vigyázlak,
És mindig ott hagyok egy darabot a
szívemből.
Meddig élhetek még én így? - ezt
már magam sem tudom,
Hiszen visszahív egy régi szerelem.
Meddig élhetek még én így? - ezt
már magam sem tudom,
De mondj már valamit, és amit mondasz
elhiszem.
Mikor tőled eljövök irigy
szomszédok között,
Mindig valamit hozok, mindig valamit lopok,
És mindig letörök egy darabot a
szívemből.
Egyszer véget ér
Egyszer véget ér a lázas
ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes
éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer
véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Egyszer véget ér a lázas
ifjúság,
Egyszer nélkülünk megy a vonat
tovább,
És az állomáson állunk, ahol
integetni kell,
De a búcsúra csak pár ember figyel.
Egyszer véget ér a lázas
ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes
éjszakák,
Sajnos véget ér az álom, sajnos
véget ér a nyár,
De a szívünk addig új csodára
vár.
Ezért ne féljünk az újtól,
mert az jót hozhat nekünk,
Talán abban van az utolsó remény.
Létünk ingoványra épült, mely
a sötét mélybe húz,
De ha akarjuk, még tűzhet ránk a
fény!
Egyszer véget érnek múló
napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó
vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos
végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra
kezdhetünk!
Elmegyek (I. változat)
Egy kis patak mindig rohant, s közben csak
énekelt.
Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak
így vége lett.
Én is így lettem néma
víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem
tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Refr.:
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még
nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a
jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én
bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy
érzem, hogy engem egyre vársz.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor
elhagytál,
Azóta én minden napot feketével
írok már.
Látod így vitted el a színeket,
Mikor tőlem elmentél,
Nekem többé már nem lesznek
ünnepek,
Csak ha újra megjönnél.
Refr.
Elmegyek
Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak
énekelt.
Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak
így vége lett.
Én is így lettem néma
víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem
tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Refr.:
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még
nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a
jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én
bármerre jársz.
Nem tudom, merre vagy, mégis úgy érzem,
hogy engem egyre vársz.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor
elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt,
meghalt már.
Hozzám így jött el a halott
vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már nem
tündököl a Nap,
Csak ha újra megjönnél.
Refr.
Ez éccakának éjjelén
||: Ez éccakának éjjelén
Minden éjen át
Tűz és patak és gyertyafény
És Krisztus megbocsát! :| |
Ha innét más vidékre mész
Minden éjen át
A tövis-láphoz is elérsz
És Krisztus megbocsát.
Ruhát, cipőt ha már adál
Minden éjen át
Ülj le s vedd magadra már
És Krisztus megbocsát.
De hogyha nem adtál egyszer is
Minden éjen át
Csontig lecsupaszt a sok tövis
S majd Krisztus megbocsát.
A tövis-láptól el hogyha mész
Minden éjen át
A purgatóriumhoz érsz
És Krisztus megbocsát.
Ha nem adtál még ételt-italt
Minden éjen át
Csontig emészt el a tűz dühe majd
És Krisztus megbocsát.
Ez éccakának éjjelén
Minden éjen át
||: Tűz és patak és
gyertyafény
És Krisztus megbocsát. :| |
Ez majdnem szerelem volt
Hát elmúlt, tudom minden véget
ért,
Elszállt a nyár, oly messze jár.
Hát elmúlt, ma sem értem, hogy
miért?
Mégis úgy fáj, hogy elmentél,
elhagytál.
Ez majdnem szerelem volt, és majdnem igazi
vágy,
Egy percig fölénk hajolt, már ment is
tovább.
Majdnem sikerült már, egy lépés
volt csak az ég,
Az álmok ködfátyolát te
tépted szét.
(illusztrált)
Éjszakák és nappalok
Sokszor arra gondolok, éjszakák és
nappalok
Miért váltják fel mindig
egymást?
Miért nem lehet mindig fény? -
önmagamtól kérdem én.
Miért nem láthatjuk már többé
egymást?
Olyan rossz így nélküled, elviselni nem
lehet,
Gyere vissza hozzám, várok rád!
Sötétségben élek én, sehol
nincs egy kis remény,
Úgy vágyom már a Nap sugarát.
Olyan egyedül vagyok, éjszakák és
nappalok
Hozzátok őt vissza hozzám.
Érzés (Feelings)
Érzés, semmi más, csak
érzés,
Könnyek közt a féltés,
Ennyi az egész...
Kétség, semmi több, csak
vétség,
Megcsúfol egy érzék,
Ennyi az egész...
Refr.:
Félek, én mindig attól félek,
Hogy elveszítlek téged,
És nem találok rád.
Érzem, oooh érzem,
Oooh érzem,
Nem szeretsz te már.
Mégis, hozzád mégis ragaszkodom,
Az érzéseket megtagadom,
Nem kell senki más!
Refr.
Gondolj rám
Nem várom tőled, nem kérem én,
Hogy lángra gyúlj, rögtön
hozzám bújj,
Bár álmaimban ez mindig így van.
Gondolj rám, gondolj rám kérlek,
És majd egyszer hívjál,
Gondolj rám, számíts rám,
És majd ha érzed, hogy nem jó
egyedül,
És társra vársz, engem
megtalálsz,
Ott leszek veled, csak nyújtsd a kezed,
Gondolj rám, gondolj rám kérlek,
És majd egyszer hívjál,
Gondolj rám, számíts rám.
Van egy kis zug lelkem mélyén,
Melyről semmit nem tud még a világ.
Ott őrzöm én a még ki nem
mondott
Szelíd kedves szavak gyöngysorát.
Ám hirtelen szemed rámvillant
És megnyitotta lelkem ajtaját,
S a szép szavak mellett egy dallam
Zsong ma már, bárcsak te is
hallanád.
Nem várom tőled, nem kérem én,
Hogy lángra gyúlj, rögtön
hozzám bújj,
Bár álmaimban ez mindig így van.
Gondolj rám, gondolj rám kérlek,
És majd egyszer hívjál,
Gondolj rám, számíts rám.
Hogyha én lennék a fény
Hogyha én lennék a fény a bánatok
útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt,
Mindig arra indulnék, ahol épp
várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.
Hogyha én lennék a fény a
sötétség mellett,
Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út,
Mindig világítanék, hogy mindenki
lásson,
Mindig felvidítanám a szomorút.
Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.
Hogyha én lennék a fény, csak
délelőtt volna,
Mindig elmulasztanám a többi időt.
Hogyha én lennék a fény, a sok
virág nyílna,
Lassan elfeledtetném, mi volt azelőtt.
Kérdezem a napsugártól:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az éjszakától,
De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a kék hegyektől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem a tengerektől,
De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a messzeségtől:
Miért nem lehetek én a fény?
Kérdezem az emberektől,
De válasz nélkül maradok én.
Hull az elsárgult levél
Fúj a szél és én csak ballagok,
Körülöttem néma csillagok,
Meg sem kérdi tőlem senki sem:
Merre mentél kedvesem?
Esik eső és én csak ballagok,
Néhány elmúlt percre gondolok,
Kérdezem a tűnő felleget:
Otthonod most hol lehet?
Többé már nem sirat úgy hidd el
téged senki sem,
Mint ahogy én siratlak azóta is
szüntelen.
Nem szégyellem, s mellettem
Hull az elsárgult levél,
Sír a fáradt őszi szél,
Mondd, hogy nem múlt minden el,
Mondd, hogy néha könnyezel.
Sáros úton egyre lépkedek,
Körülöttem boldog emberek,
Elmesélni nékik nem tudom,
Milyen nagy a bánatom.
Többé már nem sirat úgy hidd el
téged senki sem,
Mint ahogy én siratlak azóta is
szüntelen.
Nem szégyellem, és egyre
Hull az elsárgult levél,
Sír a fáradt őszi szél,
Mondd, hogy nem múlt minden el,
Mondd, hogy néha könnyezel.
Hull az elsárgult levél,
Mondd, a holnap mit ígér?
Mondd, hogy mi lesz most velünk,
Mondd, így meddig élhetünk?
Fúj a szél és én csak ballagok,
Nem tudom, hogy éppen hol vagyok.
Rád találni vágyom szüntelen,
Merre mentél kedvesem?
Merre mentél kedvesem?
(illusztrált)
Járom az utam
Járom az utam macskaköves úton,
A léptem kopog esős éjszakán,
Az ütött-kopott utcák nevét
tudom,
Mert én itt születtem, ez a hazám.
Ott kísért anyám iskolába
szegény,
Ott volt a szeme, vigyázott reám,
Ott minden emlék múltam hozza felém,
Mert én itt születtem, ez a hazám.
Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog,
Sok itt a füst, a korom és a köd,
De itthon mégis Angyalföldön vagyok,
A Váci út és Lehel út
között.
Járom az utam macskaköves úton,
Sok régi barát köszön
énreám,
Én minden öreg haver nevét tudom,
Mert én itt születtem, ez a hazám.
Megállok én egy neonlámpa alatt
Egy egész élet emlékeivel,
S azt, ami még az életemből maradt,
Szép csendben, békén már itt
töltöm el.
Én örök-ifjú angyalföldi
gyerek,
Járom az utam, füttyre áll a
szám,
Bár sok a hibám, itt mindenki szeret,
á
Mert én itt születtem, ez a hazám.
Kell, hogy várj
Szemedben könnyek, haragszol rám,
Hogy el kell menjek nem az én hibám.
Refr.:
Kell, hogy várj, várj is meg,
Ne félj, újra visszajövök,
De addig írj, gyakran írj,
Így szerezz egy kis örömöt
nekem.
Kiszáradt torkom és ég a szám,
Utolsó csókunk, gondolj majd rám.
Refr.
Nevess, hisz így szeretlek,
Vidámnak és kedvesnek
Lássalak, ha nem leszel velem.
Nehéz most messze menni,
De könnyebb elviselni,
Ha rád majd így emlékezem.
Titokban sírhatsz egy kicsit még,
Na jól van most már ennyi elég.
Refr.
Kinek mondjam el
Harmatcsepp a lombokon,
Hajnalfény a fák közt átdereng.
Gondfelhő az arcomon,
Én vagyok csak ébren és a csend.
Kinek mondjam el a bánatom,
Kinek mondjam el nem is tudom,
Ki hallgat meg egyszer végre már,
Ki gyógyítja meg azt mi fáj?
Ki tudja, miért
Egy arc, mely arcom felé fordul,
Egy szó a némaságon át,
Egy kéz, mely kezem felé indul,
S idetalál vele a boldogság.
Ki tudja, miért szeretem úgy az esti
csendet,
Mikor a szél a fák közt lopva
átoson?
Ki tudja, miért szeretek úgy egy kedves
verset,
Hogy százszor is elolvasom?
Ki tudja miért mosolyog rám az első
csillag,
Ha itt az éj, s harcol az árnyék
és a fény?
Ki tudja miért más a világ, amikor itt
vagy,
S ki tudja miért szeretlek téged én?
Refr.:
Ezernyi kérdés, ezernyi érzés,
Mindegyik szép, mindegyik álmokat
ígér,
S a legszebb álom, velem marad,
Életemen végigkísér.
Ki tudja, miért örülök úgy a
napsugárnak,
Ha itt a nyár, s köröttem minden csupa
fény?
Ki tudja, miért? Talán azért, mert
téged látlak,
S talán mert úgy szeretlek téged
én.
Refr.
Ma ősz van Velencében
Ma ősz van Velencében,
Szürke fellegeket hajszol, kerget a szél,
A lagunák közt árván még egy
álom kering, ami rólad mesél...
Egy bús gitáron dal cseng, hogy volt egy
szerelem,
A visszatérő emlék, mint
árnyék hull le rám,
Fáj a magány...
Ma ősz van Velencében,
Üres gondolák ringnak a dóm
előtt,
Mint jelkép, hogy volt egy lány és
voltak boldog idők...
Miért nem élek ott?
(Máté - S. Nagy)
Szűk udvaron, tűzfalak tövén
Nem nő virág, nem tűz a fény,
Ott éltem én, ott voltam gyermek,
Igen, s oly boldog voltam, mint többé
már sosem.
Refr.:
Oooh miért, most miért nem élek ott,
Ott, hol álmodoztam én?
Miért, oh miért nem élek ott,
Ott, hol boldog voltam én?
Ott várt rám oly sokszor jó
anyám,
És én oly sokszor késtem el,
Miért, oh miért nem élek ott,
Ma is kérdezem, de senki nem felel.
A sarkon túl a templom mögött,
Ott volt a tér, s ott vártak ők,
Sok jó barát várt rám a
téren,
Igen, s oly boldog voltam, mint többé
már sosem.
Refr.
Mondd miért szeretsz te mást?
Emlékeim közt van egy tépett
levél,
levél, melyet nem is küldtem el.
Féltékenység szülte, a bolond
szenvedély,
de olvassuk csak el, mit mond a levél:
Mondd miért szeretsz te mást és én
csak téged?
Miért másnak örülsz úgy,
ahogy én néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet
én nem engedlek oly könnyen el.
Mondd miért adtál reményt és oly
sok álmot,
ha mástól akarod a boldogságot?
Mondd miért fogadtad el szerelmes szívem,
és hogyha elfogadtad, most miért dobtad
el?
Az első pillanatban megmondhattad volna,
szólhattál volna: ne kezdjük el.
De te lázba jöttél s lágyan
átkarolva,
hozzám hajolva hazudtad el,
hogy nem szeretsz te mást, enyém a
szíved,
s lásd, kis búcsúlevél lett az
igéret,
de én ezt a kis levelet most
összetépem,
ha így akartad, hát nekem se fáj.
Most élsz
Olvad az idő, mint a halvány
jégvirág,
és a tűnő boldogság majd
véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a
dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s
elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd
hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól
csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja
önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a
nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a
két karjába zár.
Múló örömök sivár
létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a
szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a
kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi
hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd
hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól
csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja
önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a
nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a
két karjába zár.
Nem kell (Engedj el)
Nem kell, hogy a hangod mindig halljam én,
Nem kell, hogy az arcodat lássam én,
Az kell, hogy a lényeg bennem itt legyen,
Fogja át a szétfutó életem!
Refr.:
Nem kell, hogy a nappal reánk döntse
gond-falát,
Csakis az kell, hogy az álmot veled álmodjam
tovább!
Engedj el magam útját járni
már,
Szabad vágyaimnak élni már,
El nem rabol tőled a nagyvilág!
Engedj el, nehogy titkon sírni láss,
Soha el nem térít senki már,
És megjövök én boldogan
hozzád!
Így vigyázok rád!
Nem kell, hogy a harcot harcold énvelem,
Nem kell, hogy egy szélvihar elvigyen,
Az kell, hogy a rosszat meg ne tudd sosem,
Minden múló pillanat jó legyen!
Refr.
Engedj el, nehogy titkon sírni láss,
Soha el nem térít senki már,
És megjövök oly boldogan
hozzád!
Nem mondhatom el
Nem mondhatom el senkinek, hogy merre járok,
hogy sírva hol bolyongok én éjfél
után.
Nem mondhatom el, félek kinevetnek érte,
úgy tudják átmulatom én az
éjszakát.
A hírem, hogy ez a bohém nem tud
szeretni,
A pezsgő folyik, mint a víz az
asztalán.
Ki hinné, hogy ez a bolond titokban minden
éjszakán
Órákig néz egy kis ablakot, mert
néha téged ott elsuhanni lát.
Olyan jó lenne tudni
Én nem tudom, hogy milyen végtelen az az
út,
ami vár még énreám.
Nem tudom, hogy meddig tarthat még a
sötét,
s az éjszakák.
Én várom azt az időt, oh, hogy felkel
a Nap,
és a hajnal fénye jön.
Várom azt a napot, oh, hogy eljön a perc,
és rám köszön.
Refr.:
Olyan jó lenne tudni végre azt, hogy van
remény.
Olyan jó lenne tudni azt, hogy miért is
élek én.
Én gondolatban arra járok, ahol az
út
mindig érzi léptedet.
Gondolatban rád találok, és ez a dal
jelzi jöttödet.
Oh én várom azt az időt, oh, hogy
felkel a Nap,
és a hajnal fénye jön.
Várom azt a napot, oh, hogy eljön a perc,
és rám köszön.
Refr.
Sose higgy a szónak
||: Sose higgy a szónak! :| |
Gyűrött hajnalok találnak
reád,
mikor azt hiszed, hogy nincsen már
tovább.
Eső illatot hoz feléd a szél,
és a hajnal új világot
ígér.
Amit nem hittél, újra elhiszed:
hogy az életed mégis szép lehet.
Irigy emberek bármit mondanak,
hinni minden szónak, hinni, hidd el nem
szabad!
Mindig önmagadra hallgass,
abban sohasem csalódsz,
mindig önmagadra hallgass,
attól megvigasztalódsz.
||: Sose higgy a szónak! :| |
Messze elkerüld, ami eddig fájt,
fáradt éjszakák nem találnak
rád.
Eső illatot hoz feléd a szél,
és a hajnal új világot
ígér.
Szétfoszlik a köd, felcsillan a
fény,
nekem higgy csupán: mindig van remény.
Irigy emberek bármit mondanak,
hinni hinni hinni minden szónak hidd el, hidd el
nem szabad!
Te ott állsz az út végén
Hosszú-hosszú évek
emléke összefűz veled,
mennyi-mennyi mindent
köszönni tartozom neked.
Refr.:
Tévúton járok,
sajnos néha-néha én,
de bárhová megyek,
te ott állsz az út végén.
Mindent megbocsájtasz
és mindig jót akarsz nekem,
hogyha néha bántlak,
akkor is jó vagy velem.
Refr.
És boldog vagyok, hogy veled élhetek,
és örülök nagyon neked.
Minden elmúlik: a bánat, az
öröm,
s hogy te mégis maradsz,
köszönöm.
Hosszú-hosszú évek
emléke összefűz veled,
mennyi-mennyi mindent
köszönni tartozom neked.
Refr.
Nagyszerű vagy,
csak te vagy ilyen,
köszönöm neked azt,
azt hogy ilyen vagy velem.
Refr.
Úgy várom jössz-e már
Úgy várom jössz-e már,
mint álmot vár az éj.
Miért lehet rút a régi táj,
ha másvalaki vár, mondd miért?
Úgy várom jössz-e már,
hogy újra elkísérj.
Nélküled szívem meg-megáll,
és hűvös lesz a nyár, mondd
miért?
Miért szép a vén világ,
ha végre látlak én?
Kínálhat életem új csodát,
de nézni vagy várni Rád többet
ér.
Miért jó a furcsa láz?
Ne szólj, tudom, miért:
mert veled a ballagás,
a szó vagy a hallgatás többet
ér.
Oly sok kérdés válaszra vár,
és ha szólnál, mit mondanál?
Jöjj hát, felelj, mondd, mondd, mondd,
ha választanál, hogy más kell vagy
én,
ugye kedvemre döntenél?
Miért szép a vén világ,
ha végre látlak én?
Kínálhat életem új csodát,
de nézni vagy várni Rád többet
ér.
Miért jó a furcsa láz?
Hisz jól tudom, miért:
mert veled a ballagás,
a szó vagy a hallgatás többet
ér,
többet ér, többet ér, többet
ér.
Vagy mindent, vagy semmit
Vagy mindent, vagy semmit, csak így akarom,
legyen a döntő szó tiéd, s
én elfogadom.
Már a félmegoldás nem elég,
a megunt kedves szerepét
én nem játszom el,
még tőled se kell nekem.
Vagy mindent, vagy semmit, így akarom én,
legyen a szíved másoké, vagy csak az
enyém,
nekem nem kell nyári szerelem,
vagy mindig jöjj, vagy sohasem,
de ne rontsd el ily könnyen az életem.
A szél viszi a felleget,
de az ellenszél tán visszahozza még,
de én, ha egyszer elmegyek,
többé gondolatban sem jutok feléd.
Vagy mindent, vagy semmit, csak terajtad áll.
Légy aki nékem mondja el, ha valami
fáj.
Legyen mindig egy a mi utunk,
s ha válságunkból kijutunk
csak velem örülj, ha ragyog a
napsugár.
A szél viszi a felleget,
de az ellenszél tán visszahozza még,
de én, ha egyszer elmegyek,
többé gondolatban sem jutok feléd.
Vagy mindent, vagy semmit, csak terajtad áll.
Légy aki nékem mondja el, ha valami
fáj.
Legyen mindig egy a mi utunk,
s ha válságunkból kijutunk
csak velem örülj, ha ragyog a nyár,
ha későre jár, csak mellettem
állj,
vagy menj tovább,
és ne lássalak soha már.
Van ez így
Volt szívemben más előtted is,
Van ez így, van ez így,
Volt, ki téged várt előttem is,
Van ez így, van ez így,
De amíg nem ismertél engem,
Szeretni, mondd, hogy tudtál?
S mi tudott lángra gyúlni bennem,
Amíg nem voltál?
Pár gyűrött levél még
elkísér,
Van ez így, van ez így,
Ám nem adlak én már senkiért,
Higgyed el, lehet így!
A csókod letörli a múltat,
De kárpótolsz most mindenért,
Lásd, van ez így,
Hogy két szív végre révbe
ér!
Ám nem adlak én már senkiért,
Higgyed el, lehet így!
A csókod letörli a múltat,
De kárpótolsz most mindenért,
Lásd, van ez így,
Hogy végre két szív révbe
ér!
Veled jó lesz majd
Hogyha megszeretlek én,
Maradj mindig az enyém,
Ne menj el, ne menj el!
Akit szerettem nagyon,
Csúnyán bánt egy hajnalon
Szegény szívemmel.
Veled jó lesz majd nekem,
Hát bújj hozzám,
minden bánat már
elszáll az első éjszakán.
Benned bízom én, igen,
Nem árulsz el,
Nem alázol meg, ó nem,
Mint nemrég tette ő,
Űzd el minden bánatom,
Szeress,
Ne lépj át az álmokon,
Ahogy ő.
Veled jó lesz majd nekem,
Hát bújj hozzám,
Minden bánat már
Elszáll az első éjszakán.
Űzd el minden bánatom,
Szeress,
Ne lépj át az álmokon,
Ahogy ő.
Ugye úgy érzed mostmár, mint én
szeretném,
Sírjon ő, csak ő, mert nem lehet
enyém,
Hiszen úgy szeretlek én,
Hiszen úgy szeretlek én!
Volt egy szerelem
Volt egy szerelem, ennek éltünk ketten.
Volt egy szerelem, ez volt minden percem,
ez volt a világ.
A Hold, s a tenger, puha árnyak a fák,
mindez hol van már? Megölte a tél,
meghalt a világ.
Már tudom, hogy más a szerelem,
nem örök nyár, nem végtelen
ölelés,
hisz vége már.
Régvolt szerelem, már csak bennem
él.
Elmúlt szerelem, árnyék és a
fény,
régen messze jár.
Már más itt a táj, idegen szó,
idegen kéz, mely ölel át, s az esti
szél
rád nem talál.
Régvolt szerelem, soha nem jön vissza
már,
ráborult az éj, halvány lett a
fény,
és rámszállt a magány.