13989:
Nagyszüleimnél egészen sokáig (a
gázkonvektorosításig) is így ment.
Nagypapival nekivágtunk az útnak,
másodikról a pincébe (a körgangos
bérházak alatt nyirkos-földszagú,
téglafalas-téglapadlós, gyéren
világított pincék voltak.
Zseblámpával, de a régi lakhelyen
még gyertyával világítottunk. Volt
szén és fa, kupacokban; előbbit
fém vödrökbe lapátoltuk,
utóbbit előbb felhasogattuk, majd egy kb. a
háborúból megmaradt, hatalmas,
bőrfogantyús málhazsákba
pakoltuk. Szálkák bőségesen. Fent
volt egy nagy ládánk, amibe
beraktároztuk a készletet, hogy ne kelljen
mindig a pincébe futkosni.
A fa- és széntüzelés
fortélyait nagyszüleim magas fokon
értették, külön
művészet volt, hogy hogyan kell
befűteni, hogyan kell rárakni, mikor
és mennyire kell nyitva hagyni a kis
szelelőablakot a kályhaajtón stb.
És sajnos, jó meleg csak a kályák
közelében volt.
Az ablakok hőszigetelését
(régi bérházas, korabeli dupla ablakok,
mindegyik táblán alsó-felső kis
kilincsekkel, becsukódást gátló
rugós nyelvvel a köztes ablakdeszkán,
összekoccanást gátló, gombban
végződő ívelt fémkar a
külső ablaktáblák belső
felének alsó keretén stb.)
nagyanyám menedzselte: maradék puha
textilanyagból, takarókból hosszú
hurkát varrt, amit szintén maradék
anyagokkal, pamuttal, ruharészekkel
tömött ki, és a külső
és belső ablaktáblák
közébe helyezte. Hja, öntapadós
szigetelő csíkok akkoriban még a
tervezők fejében léteztek, ott is csak
az imperialista nyugati országok hanyatló,
elpuhult posványában.
:)