13989:
Nagyszüleimnél egészen sokáig (a gázkonvektorosításig) is így ment. Nagypapival nekivágtunk az útnak, másodikról a pincébe (a körgangos bérházak alatt nyirkos-földszagú, téglafalas-téglapadlós, gyéren világított pincék voltak.
Zseblámpával, de a régi lakhelyen még gyertyával világítottunk. Volt szén és fa, kupacokban; előbbit fém vödrökbe lapátoltuk, utóbbit előbb felhasogattuk, majd egy kb. a háborúból megmaradt, hatalmas, bőrfogantyús málhazsákba pakoltuk. Szálkák bőségesen. Fent volt egy nagy ládánk, amibe beraktároztuk a készletet, hogy ne kelljen mindig a pincébe futkosni.
A fa- és széntüzelés fortélyait nagyszüleim magas fokon értették, külön művészet volt, hogy hogyan kell befűteni, hogyan kell rárakni, mikor és mennyire kell nyitva hagyni a kis szelelőablakot a kályhaajtón stb. És sajnos, jó meleg csak a kályák közelében volt.
Az ablakok hőszigetelését
(régi bérházas, korabeli dupla ablakok, mindegyik táblán alsó-felső kis kilincsekkel, becsukódást gátló rugós nyelvvel a köztes ablakdeszkán, összekoccanást gátló, gombban végződő ívelt fémkar a külső ablaktáblák belső felének alsó keretén stb.)
nagyanyám menedzselte: maradék puha textilanyagból, takarókból hosszú hurkát varrt, amit szintén maradék anyagokkal, pamuttal, ruharészekkel tömött ki, és a külső és belső ablaktáblák közébe helyezte. Hja, öntapadós szigetelő csíkok akkoriban még a tervezők fejében léteztek, ott is csak az imperialista nyugati országok hanyatló, elpuhult posványában.
:)