14114:
No lám.
Viszont hogy topiknál maradjunk: érdekesek a
régi öngyújtók is.
Nagyapám készletében acélból
készült, szépen kimunkált
példányok kerültek elő, benzint
kellett beléjük tölteni alul, bent
asszem vatta szívta fel, felül pedig
tűzkő és kanóc volt, meg
koppantó.
De lehet, hogy ezeket valamelyik veteránabb
bagós jobban tudná ismertetni -- kiskoromban
nagyiéknál gyufával gyújtottak
rá, az igazi, kék papírral bevont
vékony falemezből készült
skatulyásból, amik rövidebbek voltak,
mint a maiak, és a foszforfejük is
vaskosabb, szabálytalanabb (?mártott) volt,
sötét barnásfekete,
sötétvörös, zöld
színekben. Mármint a fejek.
És az a szag, amit a már párszor
használt gyufa skatulya-oldal (a
dörzsfelület) árasztott, az valami
egészen különleges volt. Én ezt
"taxi-szag"-nak neveztem el zsenge koromban,
talán mert ha olykor taxikban utaztunk, azokban
éreztem hasonló szagot, ki tudja már,
hogy a korabeli kocsik
műbőr-dohányfüst-sofőrkabát-stb.
szaga hogyan korrelált a gyufa skatulyával,
de így maradt meg.
Mint ahogy az úri alkeszekből
dőlő markáns szag is megmaradt,
nálam ez dokibácsi szag, mert a
gyerekorvosunk szegény, amilyen profi volt,
annyira tintás. Ha manapság valahol ilyet
érzek, azonnal ő ugrik be, az orvosi
táska, és a fecskendő és
tűk hordozására szolgáló
fémhenger -- mert abban az időben bizony
még nem voltak eldobható cuccok. Volt 1 db
fecskendő
(üvegtartályos-fémspricnis) és
pár felcsavarható tű, amiket a dokik
sterilizálás után ebben a steril
tartályban vittek magukkal.