14114:
No lám.
Viszont hogy topiknál maradjunk: érdekesek a régi öngyújtók is.
Nagyapám készletében acélból készült, szépen kimunkált példányok kerültek elő, benzint kellett beléjük tölteni alul, bent asszem vatta szívta fel, felül pedig tűzkő és kanóc volt, meg koppantó.
De lehet, hogy ezeket valamelyik veteránabb bagós jobban tudná ismertetni -- kiskoromban nagyiéknál gyufával gyújtottak rá, az igazi, kék papírral bevont vékony falemezből készült skatulyásból, amik rövidebbek voltak, mint a maiak, és a foszforfejük is vaskosabb, szabálytalanabb (?mártott) volt, sötét barnásfekete, sötétvörös, zöld színekben. Mármint a fejek.
És az a szag, amit a már párszor használt gyufa skatulya-oldal (a dörzsfelület) árasztott, az valami egészen különleges volt. Én ezt "taxi-szag"-nak neveztem el zsenge koromban, talán mert ha olykor taxikban utaztunk, azokban éreztem hasonló szagot, ki tudja már, hogy a korabeli kocsik műbőr-dohányfüst-sofőrkabát-stb. szaga hogyan korrelált a gyufa skatulyával, de így maradt meg.
Mint ahogy az úri alkeszekből dőlő markáns szag is megmaradt, nálam ez dokibácsi szag, mert a gyerekorvosunk szegény, amilyen profi volt, annyira tintás. Ha manapság valahol ilyet érzek, azonnal ő ugrik be, az orvosi táska, és a fecskendő és tűk hordozására szolgáló fémhenger -- mert abban az időben bizony még nem voltak eldobható cuccok. Volt 1 db fecskendő (üvegtartályos-fémspricnis) és pár felcsavarható tű, amiket a dokik sterilizálás után ebben a steril tartályban vittek magukkal.