Mi emberek, sötét erők,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt a légy, a világ
ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az
időt?
Miért piszkálnánk húnyt
szerelmet?
Én fölgyujtom a temetőt.
*
Most már nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
bármily kegyetlen, meg nem únnák.
Jobb szeretik a bő usonnát,
mint én a tűnő felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a tündér képzelet.
* * *
Jó volna-e, ha megdermedne fönt
hülten a súlyos arany napkorong?
- Nem! aAz a jó, ha a szobában
friss kávészag tolong!
És mint reklámléggömb, majdnem
elrepül
a szalmazínű, könnyű nyári
ég -
csak egy sovány nő feje nehezül
reád, aranyból öntöt nagy
vidék!
Egy pók fut át a homokon, a dél
szikrázva ül a sárga füveken -
elült, lefolyt a tors között a
szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.
Füstöl a föld, egy óriási
nő
gyémánt-melle-vonala villan el -
egy szál vadzab, ki kardot von elő
a porba réved emlékeivel.
(J. A. - töredékekből)