egy aprócska jegyzet- tőlem, úgy
alkalom nélkül
akota@freemail.hu
amerikanoid idiotizmussal vádolhatnánk
magunkat, elvégre bálint
napon köszöntsük bálintjainkat
és szerelmünket reggel egy csókkal,
ajándék ozni meg a pillanat leírt
tört részével, ami azt jelzi a szerelem
se örök, de ne csak egy és azon a napon
tartson...
na de...
Nem vagyok idegen és talán ismeretlen sem. A
hangot hallom, ha fúj a
szél, a szemet látom, mikor a nap
szikrázó sugarai lesújtanak.
Nem vagyok idegen, mégis szavaim elvesznek az
utca zajában.
Együgyü járókelő a
horizonton innen és túl. Mint üres
szoba faláról
lassan szakadó tapéta, a feslett lélek
zománca. Felmaródott utak a
sótól, szétázott zokni és
lábszagú belső. Kiéhezetten
ülve csendben a
hangfalak között. A zene jön,
ölel. Idegenként szemlélem,
Szürke.
Szürkének hitt. Talán nem tudom, hogy
mindennek van üzenete, talán
nem is sejtem, hogy a csend olykor hangosabb.
Talán amit látnak,
vagyok én. Talán amit hisznek, az csak
lehetek. Mart a valóság. Ha
belülről jön, elhiszed, ha
kívülről érzed, ijesztő.
És oly idegen. A
függöny megrántja rojtjait. A hó
szakad, bennem pedig indulat,
fájdalom és görcs. Tévhitek
és a nyugalom. Amikor azt hiszed, hogy
hiszel. Mikor azt kell hinned, hogy egyszer
tényleg mindennek vége és
mikor rájössz ez tényleg így van.
De miért is kell álnaívan hinni és
tudni,
hogy érzelmileg ittasan a szeretet egyszercsak
elvehető és eltűnik,
mint amikor a parázs kihül, hamuvá lesz
és a járdára szórják, nehogy
más elcsússzon rajta. Nehogy.
Mint testidegen lélek próbálok
kontrasztok halmazát eggyé illeszteni,
mert hiszem és tudom a jó és rossz
között van különbség.
Tanulunk a
hibákból, vagy egyszerűen a
kemény szikla tovább szilárdul és
az
egykor leomlott fal mindig tovább épül,
felfelé. Álnaívan igen és
mégsem. Az óra mintha hangosabb lenne
és gyorsabban
száguldanának a másodpercek. Persze a
tört részük alatt végbemenő
változások nem észlelhetők. A
fák suhannak mellettem és rám
kacsintanak. De még várok. Majd egyszer az
egyikkel tovább lépek.
Tévesen cinikus és láthatatlan
álomkergetés, mert a cinizmus, az maga
az élet. Az álom meg minek. Egykor hittem,
majd ha én leszek, talán
jobb lesz. Én vagyok. Kicsit szárazon,
kicsit egyszerűen. Kicsit nyomaszt
a lét. De itt vagyok. Mindenkinek idegenül.
Vagyok, mert kellett lenni.
Elméletben tudva a dolog értelmét.
Gyakorlatban sasmadárként az
erdő lakóit figyelve és tekintve
némán. Néha leszállok. Nem tudom
van-
e értelme tintát és szavakat pazarolni,
mert ez olyan érthetetlen
fráziskésés. És senki nem
kiváncsi rá. Az örök dackorszak.
Mert a célok
lebegnek, vagy nincsenek. Aztán elsuhannak fejem
fölül a fellegek. Mert
önmagam túlélése mindig a
cél. De az elveszettnek hitt emlék is
emlék
marad, egy szemetes kosárba dobott papír
és ami rá van írva. Nem
találta hiányzó darabkáját az
életéből. Mert ő maga volt a
hiányzó
darabka. De ha a magány ennyire nyomaszt, és
már elbújni sem jó,
akkor mi értelme van a társas létnek.
Mert van társas lét. Hát nem,
Idegenek, embergyűlölők, a
barátság túldimenzionált
barázdáinak
elcsépelt fogalomhalmazai vagyunk. Emberek.
Egymásnak és mégis
senkik. Feledékeny hősök. És a
ráérős közönynek csak azt
mondjuk:
Hát ennyi volt?