RÉMÁLOM A RÉMÁLOMBAN
Kértem a Napot, hogy ragyogjon rám,
De arca tőlem elfordult,
S az ég beborult.
Szürke felhők gyűltek, tolongtak
odafenn,
A szél süvített idelenn.
A ruhámba belemart, széttépte,
Arcomba kapart, felkavarta az avart,
Mindent megzavart.
Kértem az eget csituljon, rám ne
haragudjon,
De hátat fordított nekem,
Az ég elsötétedett, feketedett.
Világító villámok cikáztak
fénypászmákként odafenn,
Egyik lesújtott rám, s a lelkem kiégett
idelenn,
Mindenem lángba borult, mi fontos volt nekem,
Elveszett mindenem.
Orkán támadt, s felkapott, egy fának
csapott,
Összetörve hullottam a földre......
Lehet örökre?
Zivatar jött, hatalmas zápor, mely
helyrehozott mindent,
Eloltotta mindazt, amit a villám
felégetett,
Odébbált midőn dolga
végeztetett.
Ott feküdt összetört, kiégett
testem,
Egy üres porhüvely belül kiégve,
mivégre?
A vihar elült, az élet lángja
kihúnyt legbelül.
A Nap újra kisütött, égetett
perzselőn,
Testem mozdulatlanul feküdt,
S nézett rá lángoló szemekkel
kérdőn.
A kúszónövények kasul
körém tekeredtek,
S a mélybe rántottak vadul,
S ezzel vége a történetnek.
Felébredek, izzadva, zihálva, levegő
után kapkodva,
Szívem zakatol, a torkomban dobol,
Eme rémálom a nyomomban lohol,
Még ébren is birtokol, belém hatol, a
lator.
Kardot ránt, s hátba szúr, még
mindíg ő az úr,
Felébredtem már, vagy még
álmodom?
Nem tudom.
Semmi esélyem, feladom, a kulcsot beadom,
S tovább álmodom rémálmom.