Juanka, ő már jó helyen van.
Milyen furcsa ez. Senki nem akar a cimboráinak
rosszat. Nem akarná, hogy szenvedjenek miatta.
És mikor elmegy valaki, akkor mégis ezt
tesszük.
Mikor valamelyikünk sír, akkor azt
mondják a többiek, fejezd már be,
ő sem örülne, ha így látna.
Vagy mit mondana erre...? Azt, hogy next, life goes
on.
Tulajdonképpen magunkat sajnáljuk ilyenkor.
Magunkat gyászoljuk, mert mi
őrülünk bele a hiányába,
vagy abba, hogy nem tudunk okokat, vannak
kérdéseink, és nem kaphatunk már
rájuk választ...
Juanka, veled vagyok...