Akkor te biztos Konrád Ignác-fan vagy.
Velasquez.
Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban egyszer
hosszasan néztem IV. Fülöp egyik
portréját. Nem lehetett szép ember. De
vajon mit tarthatott ő saját
magáról? Szépnek látta magát?
És a környezete számára az a
deformált, magas homloka széppé
vált-e attól, hogy a király
testéhez tartozik? És vajon milyen lehetett
egy udvari festőnek egy előnytelen
külsejű királlyal dolgoznia?
Tőle függ a jövedelme, a király
és az udvar megítélése az
egész életére befolyással
bír, önálló
művész-lét nincsen még, csak
függés a mecénások
bőkezűségétől.
IV. Fülöp portréjában én
akkor, azon az októberi estén Bécsben
benne láttam a gúnyt is. Azt a
fölényt, hogy "nesztek, el tudom
úgy rejteni előletek a saját
rondaságotokat, hogy csak az veszi észre,
akinek van mersze hozzá." Akit nem
vakít el a kötelező udvari
lojalitás, és aki az érdekből
hízelkedés penetráns
közegében a saját szemével is
képes még látni.
És ennek a festői fölénynek a
felismerésétől IV. Fülöp, az
önbizalomtól kicsattanó király
egyszer csak elkezdett egyre kisebbé,
jelentéktelenebbé válni. Még a
szokásosnál is csúnyábbá
lett, fölényes félmosolya pedig
már inkább egy pökhendi, idiotikus
báb tekintetéből érkezett. A
csodálatos azonban az volt, hogy -
akárhányszor el- majd visszanéztem a
képre - az első, IV. Fülöpre
vetett pillantás továbbra is az
uralkodó fenségességét volt
képes közvetíteni, és én
ebben a kettősségben, az igazság e
játékos, rejtett
megjelenítésében igenis megláttam,
mitől nagy festő Velasquez.
Persze az is lehet, hogy tévedek.
Egyszer, ha lesz kedvem, talán elmondom, mit
gondoltam ugyanezen az estén egy Rembrandt
önarcképről is.
Ja, és imádok élni.