aranyosak vagytok, köszönöm. Boga, a
nagymamák tényleg furcsák. az
enyém sem volt mintanagyi, sose. gyerekkorunkban
sem, a másik két unokáját szerette
igazán. mindanynian laktunk náluk pár
hónapot/évet, amikor pesten jártunk
iskolába, de nem őrzöm a kedves
emlékeim között. később
aztán ő úgy emlékezettt, hogy
mindenkinek menynire jó volt ott... :-)
apámmal se volt felhőtlen a kapcsolata, de
mindettől függetlenül, tényleg
örülök, hogy ismerhettem (dehogy
értem félre!), hogy megérte a fiam
születését. és rettenetesen
szánom azért, hogy ennyire kevés
valódi szeretet jutott neki az életből
valami félreértelmezett
önmegtartóztatás és
színleléskényszer miatt.
valószínűleg ez az egész
generáció átka lehet, hogy sokáig
húzták az igát,
összeszorított foggal, csak ne lássa
senki ha baj van. "az asszony köténye
mindent eltakar". de élete utolsó
éveiben meg rengeteget panaszkodott, itt
fáj, ott fáj, a végén már
csak bólintottunk, meg "ugyan, Mamika",
aztán mikor már tényleg fájt,
valahogy senki se bírta komolyan venni.
láttuk hogyan megy össze, tavaly
karácsonykor be is vitettem a kórházba,
amikor elesett, de még aznap
hazaküldték, nem utalták be
különösebb vizsgálatokra sem. most
meg amikor nagyapám kihívta hozzá a
mentőt, már anynira nem
működött a keringése, hoyg a
sebei nem akartak begyógyulni. de annak nagyon
örülök, hogy viszonylag kevés
ideig kellett gyengének látszania a
világ előtt, ha már egyszer ez volt
fontos neki.