De mi van ha mégis...
A szürke nagykabát szépen és
divatosan
töltötte napjait a kirakatban...
Várta az estét, s mint az ismert
nyakkendő
a lámpáktól ünneplőbe
öltözött...
Kint az utcán emberek siettek, akik néha
bekukkantottak,
újabb arccal gyarapítva kabátunk
emlékezetét...
Jó volt látni az ismerős nénit,
kit kutyája vitt naponta sétálni
Aki estére általában kezeit
fázósan dörzsölve kacsintott be az
üvegen...
Jó volt látni az a fiút is, aki
mindennap virággal sietett valahová...
Volt, hogy egy kis titokzatos csomagocskát is
szorongatott...
A kabát szerette a pocakos könyvelőt
is, aki este kilenc előtt sosem jött,
furcsa tartása és kopott
aktatáskája mellett szinte semmi
feltűnő nem volt rajta...
talán csak az, hogy egy pontosan olyan
szürke kabát takarta tintafoltos
öltönyét,
mint amilyen ő volt itt belül az üveg
kirakat rejtekén...
NEM olyan tiszta, talán kicsit viseltebb, de a
kirakat lakó mégis irigyelte...
Mennyit lát a világból..., Merre
járhat napközben...
Próbálgatta az érzés
ízét,...
Lenni valakié...
az talán jó dolog...