PESTI CSÜTÖRTÖK - A HÍDON
András atya csendes mementója 2002.
július 4-én
Nem az ütések, nem a rohamkocsik és nem
is
az aszfaltra ömlo vér zavar,
szenvedtünk ennél idegenektol jóval
többet is,
hanem hogy Gellért püspök
lábainál
magyart ver a magyar.
Hírek jönnek: elég volt, a
hazugság örvénylik, mint a múlt
megannyi igaz köve fölött
eltérített folyam-kanyar.
Eso zúdul a körülzárt
tömegre, a hatalom nem tanult:
s magyart ver a magyar.
Szirénák, gumibot, pajzs, izzó
levego,
sokat látott már e vén folyó, mi
lobot vet, vizet kavar
a hídon jajgat, tócsában fetreng
tucatnyi tünteto,
bune, hogy türelme véges.
S magyart ver a magyar.
Ki hozta ránk a viszály szikrázó
átkát? Honnan jött
s m'ért épp e föld kell neki?
Miért az Alföld, a Duna kanyar?
Állna ki nyíltan ütni s
gyalázkodni, de lapít mások
mögött,
míg magyart ver a magyar.
A parton egy kisfiú áll. Tágra
nyílnak kérdo szemei.
Nagyapját nyúzza, a
látványról mindent tudni akar.
Az öreg vonszolná. Mit is mondjon neki?
Majd könnyein áttör a hangja:
kicsikém, amit látsz,
hogy magyart ver a magyar.