Mendel Gergő:
Birtok(v)iszony
Egy sima, egy fordított.
Egyszer csak felordított,
Rám vetette magát.
Hegyes fogakkal, dülledt szemmel
Fel nem foghatom mai eszemmel:
Mit evett rajtam?
Szakadt a bőröm könnyedén,
Ki gondolta volna e földtekén:
Áldozat leszek.
Minden erejével ásott engem,
Tudta mi az, mit keres bennem.
Nem védekeztem.
Elroppantotta a csontjaimat,
Roppant erejével bordáimat.
Mégsem fájt.
Szívem ijedten dobogott,
Megszégyenítve dobokat.
Az kellett neki.
Egyre közelebb jutott hozzá,
Vért fröccsentve mindenhová,
Mégsem féltem.
Kikapta a szívemet, felemelte,
Hozzá húz, tudom, azt remélte,
De tévedett.
Ránéztem és elnevettem magam,
Tudtam, mit keres, de nem ott van:
Máshol rejtőzik.
Arcán önelégült mosolyt látok
Ő sem és Ti sem gondolnátok:
Szívem nem ér semmit.
Az énemet akarta volna elrabolni,
Azt magához láncolni és bitorolni,
Csak rossz helyen kereste.
Azóta a szívemet magával hordozza,
Csak egy okból: nehogy más elorozza,
Pedig értéktelen.
Birtokolni akart, belém mélyre hatolt.
Neki sosem lesz, nekem sosem volt:
Lelketlenek vagyunk.