Most megosztok veletek valamit. Nem azért, hogy a
fiúk vérszemet kapjanak, inkább
azért, hogy mindenki levonja a megfelelő
konzekvenciát.
Ez egy saját elméletem, és minden
felelősséget vállalok érte.
Van egy lenyűgözően hatékony
módszer arra, hogy Istenek legyünk egy
kapcsolatban. A csodálatos az, hogy nem kell
hozzá ásznak lenni, mindenki
számára könnyen
elsajátítható.
Az első lépés az, hogy a kiszemelt
áldozatot lenyűgözzük a
figyelmességünkkel. Elhalmozzuk olyan
bókokkal, amiket tán még sohasem
hallott, érezze magát a mennyben
mellettünk. Keltsünk fel benne olyan
igényeket, amiket eddig még magának sem
fogalmazott meg, és elégítsük
ki azokat.
Ha már a tenyerünkből eszik,
jöhet a következő lépés:
Szinte
észrevétlenül kezdjük el
minősíteni. Dicsérjük meg azokban
a
helyzetekben, amikor "jól viselkedett".
A titok nyitja, hogy ne
elismerést, hanem dicséretet kapjon. A
"jól viselkedik" itt nem utolsó
sorban azt jelenti, hogy vállalja az
alárendelt szerepet. Szépen,
fokozatosan megtanítjuk arra, hogy a
szeretetünknek - a paradicsomnak,
amit tőlünk kapott - feltétele a
megfelelő hozzáállás a
részéről. Ha
közben megcsillantjuk a
lehetőségét annak, hogy elveszít,
és fejünket
csóválva ismételgetjük:
"Istenem, mennyire nem ismersz!" ,még
tökéletesebb hatást érhetünk
el. Akkor lehetünk biztosak a dolgunkban,
ha kicsikarjuk belőle az első könnyes
vallomást.
Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint
folyamatosan kritizálni, és
adni a "magabiztost". Hiszen az egészet
a saját önbizalmunk
megerősítéséért
tesszük. Ennek viszont az ő önbizalma
az ára, mert
egyre kevesebbnek és gyengébbnek érzi
magát. (Legalább már van, aki
gyengébb nálunk.) Természetesen
megpróbál a kedvünkben járni, ami
neki
soha nem sikerülhet tökéletesen.
Ha jutalmazni akarjuk, érdemes olyan gesztusokat
tenni, amiket más
helyzetben megalázónak érezne
(megsimogatni a buksiját, belemarkolni a
fenekébe). Hogy az ambivalens érzéseit
leküzdje - szeret, de számára
a szitu kellemetlen- Istent csinál
belőlünk, és piedesztálra
állít.
Azt hiszi, ez azt jelenti, értünk
bármire képes. Pedig csak saját
magát védi. Ezt azzal tehetjük
észrevétlenné, ha időnként
látszólag mi
is megalázkodunk előtte. (Praktikus, pl.
térdre ereszkedni, kezét
csókolgatni, vagy bármilyen helyzetben
lentről felnézni rá.)
Ha idáig eljutottunk, már bátran
hangoztathatjuk, hogy mennyire
szabadok vagyunk (és főleg, kapósak!),
ebből érezni fogja, milyen
privilégiumban részesül, hogy
mellettünk lehet.
Ez a folyamat az "Istenben" sem mindig
tudatos, bár főleg azok az
emberek alkalmazzák ezt a technikát :o(,
akiknek tudatosan kidolgozott
imázsa van. A végeredmény
általában az, hogy szerelmünk
tárgya csak
egy báb, aki inkább teher, mint társ,
és nem érdekes többé. Ezért
egyrészt rá haragszunk, másrészt
magunkra, mert megint nem sikerült
hozzánk méltó partnert találnunk.
Jön a szakítás, amit már nincs
energiánk kellő eleganciával
véghezvinni. Ergo szarkupacnak érezzük
magunkat. És igazunk van.
Istennek lenni könnyű, ha megfelelő
érzékkel választunk ehhez
kiforratlan, instabil személyiségű
partnert. Ha vége, jöhet a
következő. Csak valahol mélyen dereng,
hogy valami velünk nincs
rendben. Csodálatos embereket sodrunk magunkkal,
akik őszintén,
tisztán jöttek hozzánk, és
ezért nem hálát, csak
megaláztatást kapnak.
De mi is megbűnhődünk, mert
kísértenek minket, amíg
élünk.
Veszteseknek bélyegezzük őket, hogy
könnyebb legyen, pedig mi vagyunk
a vesztesek. Egészen addig, amíg
pusztítunk magunk körül.