Na, itt egy másik Tabi-írás (a 70-es évewk elejéről), rövid, de tanulságos:
"Amikor már a harmadik kesernyés glosszát olvastam arról, hogy a Hungária kávéház már nem az, ami volt, hogy többé nem "irodalmi kávéház", nem újságírók, kávéházban költő költők és kávéházban író írók barátságos, meghitt tanyája, nem az utolsó bohémek rezervátuma immár, elhatároztam, hogy kiszállok a helyszínre, és személyesen vizsgálom meg a helyzetet.
A bejárati ajtót egy snűjdig portás nyitotta ki előttem - már akkor gyanút fogtam. A ruhatár igénybevétele után beljebb hatoltam, s a szikrázó fényözönben (délelőtt!) B.E.-t pillantottam meg. Egy rózsaszínű abrosszal leterített asztal mellett ült, és zsibbadtan bámult maga elé. Előtte az asztalon üres kéziratpapír, azon a töltőtolla, még le sem csavarta a kupakját.
- Szervusz - mondta jöttömre bágyadtan, és körbemutatott: - Szerinted lehet itt írni?
Néhány másodperc alatt szemügyre vettem mindent, aztán leültem melléje, hogy tőlem telhetően megvigasztaljam:
- Hát igen... Ezt sajnos kíméletlenül rendbe hozták. Gyönyörű. Csillog-villog, csudaszép, szerintem idegenforgalmi látványosság. De írni itt többé nem lehet. És pláne asztalterítőn. Ami csúszkál. Ki hallott asztalterítőn írni?
- Legalább ne lenne ennyire kivilágítva! És ne lenne minden ilyen vadonatúj! El akarsz borzadni?? - kiáltotta, és felemelte az abrosz egyik sarkát. - Ide nézz!!!
- Te jó isten! - kaptam a szívemhez.
Az asztal lapja fából volt. Nem márványból, még csak nem is műkőből, hanem fából. Egy kávéházban? Ezt azért mégsem kellett volna. Ez már kegyeletsértés, amire nincs mentség.
Némán kezet szorítottunk, és magára hagytam. Kint azután megnéztem a ház falát, ahová egykor majd a márványtábla kerül:
ITT ÁLLOTT AZ UTOLSÓ PESTI KÁVÉHÁZ. MEGSZŰNT 1974-BEN, ÚJJÁÉPÍTÉS FOLYTÁN."