Sziasztok!
Ezt egy másik viccfórumon találtam,
és mivel több ponton felsírtam a
röhögéstől, csak ajánlani
tudom: ha valaki nagyon ráér akkor ezt
olvassa el (jó hosszú, de megéri:)
--------------------------------------------------------
Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy
autója. Szép volt, jó volt (Opel
Senator 3.0),neki mégsem volt elég jó.
Egy szép napon elhatározta, hogy
dögösíteni kell.
Elkezdődött a tuning.
Először jöttek a szokásos dolgok:
szélesebb felni, tök fekete fólia,
brutál erősítő,stb. Igen
ám, de ilyenje sok embernek van, így nem
lehet kitűnni a tömegből. Na,akkor
jött az ötlet: ha Michael Knightnak van,
akkor neki is kell, és ezzel
elkezdődött KIT-hadművelet.
Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes
szabad helyére kapcsolókat és
ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének
semmi funkciója nem volt, csak
(szerinte) jól nézett ki. Mások szerint
inkább hasonlított Pirx kapitány
valamelyik járgányára, de neki
tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc
kapcsoló, ami sorba volt kötve a
gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket
úgy építette be, hogy egy
részüket megfordította, tehát az
autót csak egy bizonyos
kapcsolóállásnál lehetett
indítani.
Ennek a lopásgátláson kívül
az volt az értelme, hogy szerinte baromi
imponáló volt, ahogy kapcsolgatott
indulás előtt. „T'od, ahogy a
helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak
komolyabb így a gép, nem?" Persze
eltelt egy-két nap, amíg ezt az
állást megtanulta. Addig úgy
nézett ki egy indítás, hogy beült,
az összes kapcsoló lefelé mutatott.
Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden
kombinációnál
megpróbalt indítani. Minden
indítás előtt jött a
„Hopp, most megvan,
most a jo"- szöveg, de általában
csak negyedszerre-ötödszörre
találta el. Én már rég tudtam a
helyes állást, de a marhája
képtelen volt megjegyezni. Persze nem
segítettem neki, csak
együttérzően bólogattam az
anyósülésen. Egyszer megkérdeztem
tőle, miért nem írja le. Azt mondta,
azt elveszítheti, és akkor könnyen
ellopják az autót.
Elképzeltem, hogy valaki talál a
parkolóban egy cetlit, hogy
„fel-fel-le-fel stb.", és
felderül az arca, hogy „Aha, megvan a
Senator kódja, elő a pajszert!"...
Aztán persze szépen lassan megtanulta a
kódot, és egy idő után már
kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb
furfangos eszközök kellettek.
Ekkor jött (őt idézve) „a
behatolási- és eltulajdonítási
kísérletet
megakadályozó kompjúteres (így,
k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer".
Én itt már nem akartam beülni
mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni
röhögés nélkül. De a hosszas
unszolasra („Nézzed má' meg,
hogy mit bír a gépsárkány,
mer' ilyet még nem lattá',
öcsém!") beültem.
Az újabb okosság nem volt más, mint egy
lepukkant 486-os laptop, amit
ráapplikált a riasztóra, egy aktív
hangszóró az anyósülés
lábterében,
plusz valahol hátul egy mágnes egy
reed-relével. A hangszóró azért
kellett, mert riasztáskor a laptop
mindenféle okosságot mondott. Árpi
úgy képzelte, hogy ha el is lopják az
autót, a riasztó megszólal, és a
tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond:
„Tolvaj!", „Az autó 15
másodpercen belül leáll!",
„A rendszer értesíti
a rendőrséget.", stb. A mágnes a
reed-relével kapcsolta a laptop
áramellátását.
A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak
saccra lehetett tudni,
hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban,
nem volt megjelölve a helye.
A másik gond az volt, hogy akivel íratta a
programot, az csak
Windowsra tudta megírni, úgyhogy
innentől kezdve így nézett ki az
indulás: Árpi körberohant kétszer
az autó körül, ellenőrizve, hogy
nincs behatolási nyom,
távirányítóval kinyitotta az
ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert
ő elhelyezte a csomagtartóban a
mágnest („Ne haragudj, de ezt még
neked sem mutatom meg."), előre
jött,
beállította a kapcsolókat,
indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop,
káromkodott, hátrament, igazított a
mágnesen, vissza előre, fülelés,
laptop bootol.
Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a
Windows még nem indult el, és ha a program
nem álló autónal indult el,
megszakította a gyújtást. Mivel csak
saccra tudtuk, mennyi ideig tart,
ücsörögtünk pár percet. Ekkor
összegerjedt az autó hifije az aktív
hagszóróval, ami borzalmas hangon
visított.
Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban
(én meg próbáltam úgy tenni,
mint akinek semmi köze az egészhez).
Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői
a mulatságnak, mert volt, aki rutinosan
egyből a mászókára ment fel, hogy
lásson a többiek feje felett.
Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a
riasztó, és a hangszóró a
lábamnál megszólalt olyan hangon, mint
egy vízbefojtott Sokol
rádio: „Tolvaj!", „A motor le
fog állni!", stb.
Kezdtek röhögni az emberek (én meg
kisebbre húztam össze magam).
Ő pedig űvölt: „Gerjed,
b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva
laptop,
k*rva programozó!" Itt jött még
egy félperces k*rvás felsorolás,
ordítva
természetesen, és a programozó meg az
egész mindenség lovakkal és
felmenőkkel törtenő
közösülésére
bíztatása.
Fontolgattam a menekülés
lehetőségét, de már túl
sokan álltak
körülöttünk, és nem voltam
benne biztos, hogy át tudom törni a
bámészkodók
gyűrűjét.
Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás
lekapcsolása, motorháztető
felnyitása,
laptop lehúzása a riasztóról,
riasztó kikapcsolása kulccsal,
fenyegető „F*szt néze'?" a
tömegnek, matatás a motortérben,
csatlakozók pöcögtetése,
„Ne nyújjá'
hozza,öcsisajt!" a közelebb
merészkedő kisgyereknek,
motorháztető le, beülés,
indítás,
várakozás a bootra, szokásos
visítás, szerencsére most nem riaszt,
indulhatunk.
Persze padlógáz, visít a gumi, a
tömeg szétrebben, és mi
„kottonájdzsó"-t
torzítva, műszerfal-rezegtetve
üvöltő hangjaira otthagyjuk a
parkolóban a tömeget.
Főhősünk boldogan húzza ki
magát az ülésben, és
büszkeségtől sugárzó arccal
csak ennyit kérdez: „Na?" –
Elgondolkodom, mit is mondhatnék.
Például megkérdezhetném, hogy mi
van, ha a tolvaj nem rakja helyére a
mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem
tiltja le a gyújtást, nem óbégat,
mint a haldokló rinocérosz, és ugy
általában, simán el lehet lopni az
autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok
szar árábol vehetett volna egy rendes
riasztót is, de nem szólalok meg,
mert az ember úgyis hiába magyarázza
egy apának, hogy kocka fejű a
gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a
sör a kölyök fején...
Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok
marhaságot csinál az
ember. Árpi persze többet, mint a
normálisabbja. Ez régebben
történt, még nem volt meg az Opel
Senator, csak egy szakadt Ladára futotta.
Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás
volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az
ember alól.
Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja,
és Árpi úgy fogja hajtani, mint
Flintstone a járgányát. Műszaki
persze évek óta nem volt rajta, így
csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik
le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag,
ezert volt itt is optikai
tuning ezerrel.
Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett
jelentős tőkével (vagyona
gyakorlatilag a széteső-félben
levő Ladábol, két farmerből
és néhány pólóból
állt), ezért nagyrészt leleménnyel
kellett pótolni a hiányzó anyagiakat.
Hát, leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok,
műszőr kormányborítás,
aprópénztartó, halálfejes
valtógomb, órás visszapillantó
(sajnos csak
egy törötthöz tudott hozzájutni,
de lényeg, hogy óra volt benne),
„multifunkciós műszer", ami egy
hőmérő, iránytű és
óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt
kombinációja volt, és itt ki is
merültek nagyjából az anyagi
lehetőségei.
Ekkor jöttek a segítőkész
haverok, akik első hallásra kicsit
furcsállották Árpi kéréseit,
de aztán a hecc kedvéért
megcsinálták, amit kért.
Első lépés volt a műszerfal.
Látta egy újságban, hogy egy
sportkocsinak
polírozott alumínium borítás volt
a műszerei körül, és hát
persze, hogy
neki is kellett. Miután kiengedték az
ügyeletről, ahova a sorjás
alumíniumlemez által szétvágott
tenyerével ment kötözésre, új
ötlettel állt elő: alufólia lesz
a megoldás.
Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl
strapabíró, meg gyűrődik
is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja
szüleinek volt egy Ápisz-szerű
boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus
Technokol Rapidot, és kiadta az
utasítást a haverjainak, hogy mindenki
csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor
elég sok összegyűlt,
megkezdődött a ragasztás. Én csak
a végére értem oda, hát, mit
mondjak, nem volt egy semmi látvány.
Először is totál
meghülyültek a ragsztó
gőzétől, mert zárt
garázsban
csinálták.
Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz,
mert méterekről olyan szaga
volt a garázsnak, mint egy
festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott
hozzáfűzni az eseményekhez:
„hehehe". Meg néha azt is, hogy
„atom lett, hehe".
Ültek a haverjaival a garázs betonján,
mint marhatök a mezőn, néztek maguk
elé, és vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi.
Láthatólag jobbról kezdték a
mutatványt, mert ott még ollóval voltak
vágva a darabok, de gondolom,
közben hatott a ragasztó, és mire a
kilométeróráig jutottak, már
annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották.
Be volt ragasztva a kormány, a
sebességváltó, a szellőzők,
a bal oldali ablak felé, a bal
ajtókárpit, egy kicsit mindkét
ülés, és úgy általában
csöpögött minden a
ragasztótól. Az elején még
odafigyeltek rá, és probálták
kisimítani a fóliát, de a
végén persze ilyen apróságokkal
nem törődtek, és ettől az
autó úgy nézett ki, mintha
Bádogember vezette volna, aki egy
szörnyű balesetben
széttrancsírozódott.
Kivonszoltam őket a levegőre, és
akkor vettem észre, hogy a
napsütésben csillog fejük és a
ruhájuk, mint Szűcs Judit
fénykorában,
diszkókiránynőként.
Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva,
hanem sikeresen magukra ragasztották a
levágott, lehullott alufóliadarabokat.
Néztek rám kitágult pupillával,
teljesen megzavarodva a fénytől, és
szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok
voltak, mint két szerencsétlenül
járt ufó, akik nem tudják, hol
landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon
beláttuk, hogy a
Technokol az erősebb. Árpi kicsit
elkeseredett, mert a műszerfal enyhén
szólva furán nézett ki, az itt-ott
feltépett alufóliával, ezért
gyorsan újabb csinosítás után
kellett nézni.
Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye
elég komoly pénzekbe került
volna, ezért maradt a szögvas, ket
rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva.
Fúrtunk két lyukat a csomagtartón,
átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és
készen volt a "szárny".
Árpinak baromira tetszett, és
megsértődött, amikor a „Na,
milyen?"
kérdésre én azt mondtam, hogy
„Legalább van egy alkatrész, ami nem
rohad". Egy volt a probléma: le kellett
festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós.
Mivel fessük? Árpi azt mondta, hogy olvasta
valahol, hogy az apróbb hibákat
körömlakkal szokták javítani, mert
az hasonló az autófestékhez.
Próbáltam felhívni a figyelmét
arra az apróságra, hogy ez nem apróbb
hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab,aminek
befestéséhez jó sok körömlakk
kell, de nem érdekelte („Majd
felhigítjuk!"), irány a
„butik". Akkoriban még nem nagyon
vettek a pasik (mi még inkább fiúk)
körömlakkot nőknek, úgyhogy
furcsán néztek, amikor előadtuk, hogy
piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam
Árpinak, hogy én azt hallottam,
hogy a körömlakk másképpen
néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért
ki kéne próbálni, mielőtt
megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom.
Amikor az eladónő nem nézett oda,
Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros
és bordó körömlakkot, és
minden körmére festett egy-egy
pöttyöt. Kijöttünk az
üzletből, és megpróbáltuk
kitalálni, melyik szín illik az
autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a
dologba, mert arra eszméltünk, hogy
egész szép nézőseregünk
lett. Akkor jöttem rá, hogy állok egy
női butik előtt, nézem ahogy a
haverom a kifestett körmeit
próbálgatja, hogy melyik megy a
kocsijához, és közben arról
vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.
Árpi ügyesen feltalálta magát:
„Csak a szárnyamra kell." Na,
ettől
kitört a röhögés. Megvártuk,
amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk,
és
megvettünk 1, azaz egy darab lakkot.
Sikerült kunyerálnunk egy lánytól
körömlakklemosót, és
felhigítottuk a lakkot. Szép
rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem
festünk vele, de festettünk. A
„szárny"-at ettől kezdve egy
foltos, rózsaszín szögvas képezte
(á la Barbie mobil).
Ja, a lényeg, amiért az egész
cécó volt: Árpi a fagyis lányt
akarta
elkápráztatni a csodajárgánnyal. A
lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az
I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta,
hogy egy full-extrás Lada mégiscsak
imponálóbb egy fapados Golfnál.
Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi
szerzett egy vascsövet, ami
szerinte kitűnő kipufogó lett volna.
Én, mikor megfogtam a csövet, és
éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam,
hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam,
úgyis hiába.
Elmentünk valami lakatos haverjához, aki
kiröhögött minket, és
elküldött a fenébe. Árpi
bedühödött, és „Na, akkor
majd én!" felkiáltással
előszedte a forrasztóját, hogy majd
azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló
ónnal ráforrasztotta a csövet, és
elindultunk becserkészni a leányzót.
Az első ötven méter után
lejött a cső, és elkezdett
zörögni. A második
ötven méter után az ősrégi
kipufogó megadta magát, és leszakadt
mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb
hangja van, kipufogó be a hátsó
ülésre, gyerünk tovább. A
fagyizó előtt pár száz
méterrel megálltunk, és Árpi
előállt a haditervvel. Én
előremegyek gyalog,
kihívom a lányt a
fagyisbódéból, és szóval
tartom, amíg Árpi meg nem
érkezik.
Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány
elé az autóval, és elviszi egy
körre („Hogy lássa, mi az
élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt
a farolás-dolgot próbálta-e
már.
Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én
biztos, ami biztos
alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot
fedezéknek, és elindultam.
Odaértem. „Szia, gyere ki egy kicsit,
légyszi." – „Most nem lehet,
sokan vannak."
(Hoppá, erre nem számítottunk.)
„De valami nagyon fontosat akarok
mondani." –
„Mondd el itt, nem mehetek ki."
(Közben hallottam, hogy Árpi közeleg.
Ezt egyébként mindenki hallotta, mert
kipufogó nem lévén, az autónak
olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor
elakad a szántásban.) „De gyere ki,
mert..."
Itt tartottam, amikor baromi nagy
fékcsikorgás, egy reccsenés és
csörömpölés, majd csend. Árpi
megjött. Féltem hátranézni, mert
azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem.
Csak éppen az autó félig az
árokban volt.
Árpi próbált úgy tenni, mint aki
direkt így akarta az egész mutatványt,
de nem volt túl meggyőző. Már
csak azért sem, mert az egyik kerék
elég furán állt.
Mondhatni, kitört.
Árpi gyorsan kiugrott az autóból,
és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette
észre a kereket, mert a másik oldalon volt.
Érezte, hogy furán áll az autó, de
gondolta, majd csak kijön az arokból (ezt
kesőbb mesélte). Elkezdtek
beszélgetni, és csodák csodája, a
lány levette a kötényét, és
elindultak az autóhoz.
Árpi meglátta a kereket. Sápadtan
beült. Ült... Még mindig ült...
„Na,
megyünk?"
– kérdezte a lány. „Ja, csak
előbb nézd meg, milyen frankó a
műszerfal. Klassz,nem?" (Itt kezdtem el
röhögni.) Lány szétnéz a
foszladozó alufólian:
„Ööö, aha,klassz. Nem
megyünk?" – „Áh, még
nem, majd később. De hallgasd milyen hangja
van." Beindítja (harmadszorra sikerül),
gázpedál pumpálása.
Lány:
„Jézusom,megsüketülök.
Inkább menjünk, mert mindjárt vissza
kell mennem." –
„Menjünk inkább később,
most csak dumáljunk." –
próbálta Árpi elkerülni az
elkerülhetetlennek latszót. „De
hülye vagy, ezért hívattál ki,
hogy
most nem is viszel egy kört?!" Árpi
ettől bepöccent, és szerencsétlen
lányra zúdította az elmúlt napok
összes kudarcát (persze ordítva):
„Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a
kib*szott kerék, és különben is,
elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a
körmöm, meg a tököm is
ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem
jön le..."
Idáig hallottam, mert itt már sírtam a
röhögéstől.
Innentől már nem olyan érdekes a
történet. Jött egy
rendőrautó,
igazoltatás,kiderült, hogy nincs
műszaki, szülők felhívása,
büntetés kilátásba helyezése,
amit valami ismerős egy üveg
piáért elsimított, a szülők
szörnyülködtek, kesőbb
röhögtek.
Az érdekes a dologban, hogy évekkel
később Árpi, nem mint élete
mélypontját emlegette, ahogy ült
félig egy árokba borulva álmai
nőjével, hanem ezt mondta:
„Tudjátok, ha akkor öt centivel
eltekerem a kormányt, meg lett volna a
buxa." Hát,igen, sok múlik néha
öt centin. Gondoljatok erre, miközben
(néha) vadul tekergetitek ide-oda a
kormányt.
Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják,
milyen érzés megszabadulni a
Rákóczi úton araszoló 7-es busz
heringkonzerv-feelingjétől, és a
metrón a
lábadra lépő
„fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú
emberektől.
Ilyenkor az ember lazít, és néha
ökörségeket csinál. Árpi
persze, a
szokásosnál is nagyobbakat.
Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi
ugye megreccsent előző
nyáron).
Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen
odaadja az ezeréves Varnyút. Megy?
Megy, csak nincs műszakija, de ha
lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a
faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez
Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy
irány a pályaudvar.
Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka,
annak ellenére, hogy a vonat
csak 1 órával később indult.
Azért kellett ilyen korán, mert
majd „Becserkészünk egy-két
vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd
Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra." Megemlítettem, hogy
köszönöm, boldogulok egyedül is,
de persze fölöslegesen. „Nyár
van, apám, érted? Ilyenkor nincs
cicózás."
(Később kiderült, hogy azért
kellett korán kimenni, mert ment volna át
hozzá az aktuális barátnője
reggel...) Ez az indulás előtti napon
történt, és ismerve Árpit, nem sok
jóra számítottam másnap, de
ő megígérte, hogy kivételesen
normális lesz. Persze én
értem oda előbb, és vártam. Az
járt a fejemben, hogy lehet, hogy
mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az
elmúlt nyár hülyeségeiből,
és normális lesz tényleg.
Alapvetően azért rendes gyerek, csak
hát kicsit hülye.
Na, idáig jutottam Árpi
tömjénezésével, amikor ezt hallom
(reszelős
hang): „Gyerünk Janó, meg tudod
csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg
mi lehet?
Odaballagok a lepcsőhöz, ahonnan
lelátni az aluljáróhoz (a
fedetlenhez, a Déli előtt), és mit
látok? Természetesen Árpit, ahogy
röhög, két torzonborz fickót,
és elég szép tömeget
körülöttük. (Árpi a vonaton
mesélte el, hogy a nagypapának szánt
pálinkába fogadott két
szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak
elmondani
három egymás utáni nőnek, hogy
„Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-
darabka vagyok, de te hívhatsz
génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi
röhög, az egyik torzonborz odalép
egy középkorú nőhöz, és
elkezdi, hogy „Kicsi ribogzi vagyok,
hívjá' g-nek".
A nőn látszik, hogy egy szót sem
ért az egészből, és riadt
szemekkel keresi a menekülés
útját. A csöves áll előtte,
és néz Árpira, hogy jól
csinálta-e. De ő kegyetlen, és int,
hogy nem jó, gyerünk a
következőhöz. Közben persze
röhög, az idiótája. Ezen
elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el
onnan. A csöveseknek odaadta a
pálinkát, és mentünk jegyet venni.
Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz
várhatnánk, ha Árpi nem lenne
Árpi.
Elővesz egy papírlapot, és
átcsörtet a tömegen:
„Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom.
Köszönöm.", és odafurakszik a
pénztárhoz. „Csókolom, Marika,
meghoztam az új kérdőívet,
tessék kitölteni, viszem fel az
irodaba.", ordítja, hogy mindenki hallja,
majd suttogva: „Két diákot
kérek, Kiliánig." A pénztáros
néz rá nagy szemmel, és
kiszól jó hangosan: „Hova kéri a
két diákot?". Árpi
próbál úgy nézni,
mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját,
és mosolyogva magyaráz a
tömegnek: „Ez a Marika, milyen vicces
asszony!" – „Kiliánig"
– suttogja. Az emberek röhögnek, mert
mindenki hallotta a pénztárost, de úgy
látszik, jó kedvük van, mert nem verik
meg. Megúsztuk. A vonaton nem sok minden
történt, attól eltekintve, hogy
Árpi szóba elegyedett
egy öregasszonnyal, akiről kiderült,
hogy most megy vissza a falujába,
ahonnan 74 évig ki sem mozdult. „Nem
tetszett soha vonatun ülni?" –
„Nem, a menyem hozott fel Pestre
kocsival." Árpinak majdnem sikerült
rádumálnia, hogy húzza meg a
vészféket, mert ő rosszul van.
Szerencsére az utasok nem engedték.
Megérkeztünk.
Árpi első dolga volt (az elfogyasztott
jelentős sörmennyiség
hatására),
hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé
a vonatablakból: „Megjöttünk,
reszkess Balaton!". Két rendőr
sétált a peronon, akik erre rögtön
megfordultak, és méregették Árpit.
Szerencsére az egyikük rádiója
megszólalt, és elsiettek.
Pechemre Árpi meg utánuk kiabált:
„Megijedtetek, mi?" (Reméltem,
hogy már nem hallják, de mint
később megtudtuk, hallották.)
Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy
üveg pálinkát a nagyapjának,
ha mar megígérte cserébe a
kocsiért, mert a miénk ottmaradt a
csöveseknél. Árpi szerint nem jó a
bolti pálinka, mert az öreg csak házit
iszik, de nem baj, mert egy ismerőse otthon
csinál pálinkát, majd tőle
szerzünk. Elmentünk hozzá, de
kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben
kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. „Nem
baj" – mondta
Árpi – „majd rakunk bele
fűszert, és olyan lesz, mint a vodka,
nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek
fényében vettünk egy zacskó
sót, és beleszórtunk egy csomót az
alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött
belőle, és felengedte vízzel, hogy
mégse legyen olyan erős. (Egy liter
alkoholba két ujjnyi vizet.)
Elmentünk a nagyszülőkhöz.
„Árpikááám!" –
puszi-puszi, előkerül
a „vodka".
„Na, nagyfater, ilyet még nem ittál,
ez szibériai vodka, az
elvtársaktól hozattam külön
neked." – „Há', dehogynem
ittam én mán, Árpikam."
Hoppá! Most mi lesz?
„Ööö, nagyfater, óvatosan,
mert ez nagyon erős, ez nem sima
vodka." – „Ugyan,
Árpikám, egy vodka nem lehet olyan
erős, mint az én házi
szilvám.", és meghúzta az
üveget. Én készülök rá,
hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a
protkót, de ő csak megrázza a
fejét. „Hinnye, a keservit, ennek
aztán van huzatja." – mondja, és
még
egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk
mi is a megérkezésre. Én
próbálok tiltakozni, de Árpi szerint
innunk kell, mert különben
megsértődik, és nincs autó.
Visszajön az öreg, tölt,
egészségünkre. Én
bedöntöm a számba, de
nem nyelem le(nem vészes, csak mintha olvadt
acéllal öblögetnék). Árpi
lenyeli hősiesen.
Elvörösödik, könnybe lábad a
szeme, de próbálja tartani magát.
Amikor
a nagyapja újat tölt, én
kiköpöm az egészet a hervadozó
szobapálma cserepébe, annak már
úgyis annyi-alapon. Újabb kör után
Árpi már csak párás szemekkel
néz maga elé.
Tőlem a szerencsétlen pálma újabb
adagot kap. Próbálom felhozni az
autó-témát, de a nagypapi újabb
kört tölt. Árpi matt részeg,
én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja
engem néz. „Aztán, fiam, te hova
valósi vagy?" –
„Hmhhmmhhm." –mondom. Árpi
megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan
böfögést, hogy a nagyapja ősz
haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani
az udvaron. „Ez derék volt,
Árpikám! Látom, szereted a jófajta
italt." Sikerül rávennem őket,
hogy
tápászkodjanak fel. Elindultunk a
garázs felé, és útközben az
öreg
magyaráz: „Aztán Árpikám,
ez nem valami úri autó, tudod. Öreg
már, viseltes, de azért jól
szolgál." Árpi ebben a pillanatban
lefejeli a fűzfa alacsony ágát,
és elterül, mint egy
béka. Az öreg észre sem veszi,
megyünk tovább a garázshoz.
Kinyílik a
garázsajtó, és eláll a
lélegzetem...
Középen állt egy barna színű
rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy
autó lehetett, amíg nem érte
nehéztüzérségi támadás,
és nem locsolták le
valami erősen korrodáló anyaggal. Arra
gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is
elhajítanának vele minket a francba, nemhogy
ebbe valaha két nő be fog ülni...!
(Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot
tetézte, hogy az autónak kellemes
hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy
mondanák, hogy „Hamvas, őszi
erdő-metál".)
Egyébként az egész garázs úgy
nézett ki, mint egy lepusztult
ócskavastelep.Körben a polcok tele voltak
zsúfolva ezeréves, olajos,
pókhálós autó- és ki tudja
milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda
Árpi, fején egy púppal, amiből
vidáman csordogált a vér az
arcára. Egyébkent tök sáros volt,
mert a fűzfának
köszönhetően beesett a
virágágyásba, ahonnan (a
„vodka" hatására) csak nagy
nehézségek árán szabadult.
Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el
volt foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én
először azt hittem, egy Kispolski
padlólemeze.
„Nagyfater, b*szki, te tankszerelő
voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt
elkezdődött egy félórás mese
nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki
vezessen. Ragaszkodott hozzá,
hogy majd ő. Én mondtam, hogy akkor én
gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy
ha ki tud állni a garázsból az
utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az
alkohol ködén át homályosan
emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell
csinálni, és gondolom, megpróbálta
beállítani a visszapillantót. Én
csak azt láttam, hogy egy
határozott mozdulattal letöri a belső
visszapillantót. „Nagyfater,
oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett
előre hunyorogva. „Mit nézel?"
– kérdeztem tőle. –
„Azt, hogy kiférünk-e a
garázskapun." (Egyébként ez
valahogy így hangzott:
„azotygiférüngeagarásgabunnn".)
A kapu olyan három méter széles
lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan
félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy
mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy
kijussunk, én meg próbáltam magam
bekötni,
de az öv sehol. Ekkor – számomra
teljesen váratlanul –
padlógázzal beletolattunk a
mögöttünk levő polcokba.
Potyogott a sok alkatrész, én
ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a
garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az
autója, Árpi ordított, hogy ő se
maradjon ki a buliból. Így
elordibáltunk egy ideig, aztán –
amikor már az összes
kutya üvöltött az utcában
–, én átültem, nagypapa a
lelkemre kötötte,
hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott
hátul, de sokat nem rontott rajta a
dolog, lévén, hogy eddig sem volt
kimondottan szalonautó-állapotban. Na,
haladtunk szép lassan, amikor Árpi
bejelentette: „Hányni fogok!". Sajnos
azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal,
úgyhogy mire megálltam, már ott volt az
ölében a matéria. De jo!
Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a
gatyáját (a nagy része arra ment), a
tiszta részével úgy-ahogy
letörölgette a pólóját
és az ülést, és a gatyát
bedobta az árokba, mondván, hogy nem
bírja elviselni a szagát, majd holnap
érte
jövünk. Akkor már elég fáradt
voltam, és csak az érdekelt, hogy minél
előbb hazajussunk, ezért ráhagytam.
Döcögtünk az úton, Árpi egy
szál pólóban, mert hogy az eldobott
rövidgatya alatt nem volt semmi, én
szenvedtem a kormányváltóval, és
nem láttam semmit.
Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja
takarékossági megfontolásokból
zseblámpaizzókat szerelt a tompított
helyére, mert a lámpánk kb. húsz
centire világított el. Egyszer csak azt
vettem észre, hogy egy sötet alak
mellett húzunk el, akinek világított az
egyik keze. Két választás volt: vagy
E.T. mégsem ért haza, és
itt telefonál a nagy magyar éjszakában,
vagy a közúti ellenőrzés.
Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a
rendőr után kb. harminc méterrel
megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de
mivel akkor vezettem kormányváltós
autót először, ez nem tűnt
egyszerűnek. Persze próbálkoztam
szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező
szervet hangos váltórecsegtetéssel
fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált
laza lenni: „Nem
bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk,
mi? Na, lássuk a papírokat." A
helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt
jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki,
és mint kiderült, a forgalmit sikerült
otthagyni Árpi nagyapjánál.
Probáltam a helyzetet finoman, adagolva
vázolni, hogy a forgalmi még van, csak
otthon hagytuk, és
persze az én jogsimat is, de Árpié itt
van, csak ő ivott egy kicsit, és
mivel törvénytisztelő fiatalemberek
vagyunk, ezért nem akart volán
mögé
ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul
mérte fel a helyzetet, és
megszólalt: „F*szom má',
mér' álítottak meg ezek
minket?".
A rendőr rávilágított
Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk
nem csodalom,
mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy
különösen perverz szado-mazo
orgiáról jön, ahol jól
megverték, lehányták, és
elvették a ruháját. De a rendőr
visszahajolt, és elkezdte behatóan
vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll,
és odakiabál a rendőrautóhoz:
„Gyere
csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff,
készen vagyunk. Ezek
most keresztüllőnek minket, és
elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora
pechünk nem lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó
harcsabajusza volt, hogy még ebben a
helyzetben is majdnem elröhögtem magam.)
Benéz, meglátja Árpit: „Hát
ez az Árpi, az X. Y. unokája."
Hoppá, itt tényállás van. A
rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy
mégis megússzuk? Elmeséltették
velem, hogy mi történt, röhögtek
Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb
mindenképpen bosszút akart állni az
állomáson elszenvedett
sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a
rendőrök, hogy mi legyen, aztán
a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett
vadul rádiózni, aztán
visszajött: „Na, mehettek. Téged meg,
öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi
nélkül vezetni, értve vagyok?"
Volt köztünk kb. egy év
korkülönbség, de valami azt súgta,
hogy ezt ne
tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak,
és mi is elindultunk. Nem
akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk.
Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két
kilométert, amikor megint kék villogó
tűnt fel mögöttünk. Azt hittem,
ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek
hárman
voltak, és mindhárman odajöttek.
„Kiszállni a kocsiból!" (Na,
ezek sem
udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi
elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem
hatotta meg őket. Kiszálltunk.
„Kezeket a kocsira, széles terpesz."
Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment
mellettünk egy turistabusz. Mivel a
rendőrautónak égett a
lámpája, és ránk
világított, elég jól
látszódtunk. El tudom képzelni, mit
gondoltak a buszon levők, amikor
látták Árpit vilagító
fehér seggel egy rendőrautóra hajolni.
Egy darabig elröhögtek rajtunk a
rendőrök, aztan elengedtek.
Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr
szólt a többieknek, és
valószínűleg Balaton összes
rendőre ránk vadászik, hogy Árpin
röhögjenek.
Négyszer állítottak meg. Egy
rendőr le is fényképezte, mondván
lesz min röhögnie öreg napjaiban.
Nagy nehezen hazaértünk, és én
megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit
kerülni fogom a jövőben, de persze nem
tartottam be.