arcom belefúrom a párnába.
hozzászorítom amilyen erõsen csak
tudom, és üvöltök egy nagyot. egy
hatalmasat. elõtte elképzelem, milyen lenne
a fogaimmal széttépni a párnahuzatot,
és az üvöltés kirobbantaná a
tollakat belõle. nem tépem szét a
párnát a fogaimmal, de akkorát
üvöltök, hogy a tollak kirobbanjanak
belõle. tehát. belefúrom arcom a
párnába. teljes erõbõl
hozzászorítom. egy dolgot még el kell
mondanom, mielõtt ma este is megteszem. szerintem
mindannyian meghalunk, és fölöslegesen
élünk. bármilyen erõs
elhatározás, hogy megpróbálunk
szabadabbak, stb. lenni, fikarcnyit sem változtat
meg bennünket.
önámítómûvészek vagyunk,
azt képzeljük változunk, hogy
változik bennünk valami, de nem. semmi sem
változik.
beleszorítom arcom a párnába.
hatalmasat üvöltök, ami a torkomon csak
kifér. mitõl félek, hogy nem
üvöltök nagyobbat?