imádokélni

Ilyenkor nincsenek szavak, tudom, azért én is megosztok veletek ezt-azt.
Két ismerősöm is van , aki itt van (volt? nem, inkább van) a wiw-en, de már nem él. Az egyik a csajom egyik jó barátnője, tavaly márciusban halt meg. Stresszes időszaka volt, néha szarul érezte magát, elment orvoshoz, megvizsgálta, majd visszarendelte néhány napal későbbre egy másik vizsgálatra, ahol valószínűleg kiderült volna, hogy születése óta van egy rendellenessége a szívével, de azt már nem érte meg. Otthon hirtelen rosszul lett, és a lakótársa találta meg a WC-ben. Huszonéves lány - felfoghatatlan.
A másik srác esetéről sokat nem tudok, még az egyetemről ismertem, pár hónapja mondták, hogy négyen mentek az út szélén, jött egy autó, elgázolta őket, és ketten meghaltak. Az egyik Gergő. Nem tudom és nem akarom törölni ismeretségünket.
Volt nekem régen egy legjobb barátom, ő pesti volt - még nyíregyházi koromban ismertem meg. Néha meglátogattuk egymást vagy Pesten vagy Nyíregyházán, nagyon sokat leveleztünk, és iszonyúan bírtuk egymás lényét inspirálni, mint amennyire azóta se tudott senki.
Aztán én Pestre kerültem, de túl sokszor nem találkoztunk - de a barátság megmaradt azért. Egyszer egy pénteki napon lekéstem a vonatot a Nyugatiban, lementem az aluljáróba és összefutottunk. Beszélgettünk, abban maradtunk, hogy hétfőn hívom. Búcsúzóul kaptam tőle egy gesztenyét. Hétfőn hívtam, és az apja vette fel, közölte, hogy Nándi meghalt autóbalesetben. Ilyen nincs, teljesen letaglózott a dolog. Tényleg nincsenek szavak ilyenkor. Nem hiszek a sorsban, de az a találkozás sorsszerűnek tűnik azóta is.
Novemberben halt meg a nagymamám, 85 évesen. Aznap nemigen volt kedvem beszélgetni itt a wiwen, de ránéztem a topik címére, és az jutott eszembe, igen, imádni kell élni. Nagyon jól mondod, 10, a Van és a Lehet az élet, mert Nincs többé nagymama, és önző módon olyan apróságokról jut eszembe nap mint nap, hogy ha elszakad a nadrágom, Nincs többé nagyi, aki megvarrja, vagy Nincs többé habart krumplileves, amit csak ő tudott csinálni, és egyedülálló étel, vagy Nincs többé a cérnahangja, amin énekelgetett néha magában, és már annyi minden Lehetetlenné vált.
Írogatok itt banális dolgokat, hülyén hangzanak, de ez van, ilyenkor szavak sincsenek. Bár apám a kezeim közt halt meg, még akkor sem tudtam elhinni, hogy így alakulnak a dolgok, amikor ott ültünk a kórteremben anyámmal az utolsó órái közben. Apám már nemigen volt magánál, morfiumot kapott, néha kinyitotta a szemét, volt, hogy felismert, volt, hogy nem, aztán elaludt. Lélegzett még, kezdett hűlni a keze. Majd hirtelen melegedni kezdett, és én reménykedtem, hogy magához tér - pedig 18 évesen már nem olyan naív az ember -, azt hittem, majd felkel, és meggyógyul, noha tudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg. Aztán megszűnt a légzése, meghalt, és valaki/valami Nincs többé, ezt éreztem. Ürességet éreztem, és azóta is sokszor, ha egy kedves ember meghal - nehéz ilyenkor szavakba önteni azt, amit érzünk. Vajon erre is értette azt Wittgenstein, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?
És azóta se tudom megszokni (szerencsére, mert nem vagyok orvos vagy katona), hogy az emberek meghalnak, noha épp ez az, ami értelmet ad az életnek, hogy véges. A Van és a Lehet - ennél jobban nem tudnám mondani.
Nyugodj békében, András. Ti pedig imádjatokélni.

zoli, most olvastam.
nagyon szomorú.
én az ilyen "helyzeten" nem tudok lépni és megbékélni.
tavaly vesztettem el éppen így 1. nagy-nagy szerlememet. de a közös nevetések máig élnek .
fellini, igen.

Nagyon sajnálom, Zoli. Őt. Veled meg nagyon együtt tudok érezni.

na igen, és hogy az imádokélninek nagyon nagy köze van ahhoz, amit én úgy írtam: "Főleg olyan emberekért nem szoktam sírni, akik jól élték az életüket". Merthogy aki nem imád élni, az halni sem, de aki imád élni, annak a halál is könnyen megy. Remélem. És azokat viszont sajnálom, akik rosszul élték az életüket, és meghalnak, mert nekik egy esélyük elveszett és ez szomorú.
Na jó, akkor megpróbálom öszeszedni magam. Könnyek felszárít, miegyéb, csak nem kéne bőgnöm mire beérek...

húú basszus Zoli, ez kemény. R.I.P. Andrisnak, a testének, a lelke nem halt meg.
Én eddig úgy voltam, hogy nem tudtam sírni a halálon, úgy értem azon, hogy valaki meghalt. Merthogy nincs benne ijesztő, szerintem. A lelkünk megy tovább, az úgysem hal meg, csak a testünk, akkor meg mit sírjak? Főleg olyan emberekért nem szoktam sírni, akik jól élték az életüket.
Egyetem alatt az egyik barátunk (az egyetemen volt egy baráti társaság, nem a Melindáék-féle (ezt Zolinak mondom) hanem egy másik. Az egyik barátunkat, Viktort, aki nagy jövő előtt álló kutató lett volna pszichológiából, és mellesleg programozó is, egy programozó cég Ciprusra küldte x éves szerződéssel dolgozni. Minden gyönyörűen haladt, zsíros állás programozóként, kutatás nagy emberekkel pszichoból, menyasszony vele együtt kint. Felfele ívelő karrier, jó és segítőkész, vicces de mély ember, családi tervek.
És kb egy hónappal a kiutazása után, nem sokkal az esküvőjük előtt, jön a hír, hogy Viktor meghalt.
Ezt kb úgy lehet felfogni, hogy semennyire. Nekem. Megrázta egy földeletlen háztartási gép.
Végül is mi változik bennünk: csak a testünk. Meg hogy nem lélegzünk, nem ver a szívünk. De mégsem tudom felfogni. Nem tudom felfogni amíg nem látom. De nem láttam. Őt nem láttam holtan.
És azt sem tudtam elképzelni, hogy koporsóban utazott vissza Ciprusról. Ezt sem tudom elképzelni. Bár a koporsóját láttam.
Viszont azt tudom, nem bár nem vagyok keresztény vallású, de ő volt az első, akiért gyertyát gyújtottam a krakkói Mária templomban. Mert úgy éreztem, hogy ott a lelke, és hogy jól esik neki egy kis fény. És ezért.
És most ugyan sírok, de valahogy nem érte, mert az ő lelkét nem féltem, csak megérintett ez a misztérium, amit halálnak hívunk, de ha sírok ezen, az nem olyan, hogy őérte, hanem minden lélekért, akik ott vannak fent. Szóval valahol Andrisért is.

"Úgyhogy imádjon élni mindenki, ha nem másért, hát csak azért, mert Van és Lehet." -- ezzel nagyon egyet tudok érteni, velemi is történt már hasonló élmény, egy pécsi nagyon jó baráttal, akivel szinte napi kapcsoltban voltunk, mikor már családja, gyereke volt, és akárhányszor eszembe jut, mindig megerősödök ebben az érzésben, és nagyon, nagyon tudom szeretni, érezni, tudni, tanulni, habzsolni, visszaadni, ésatöbbi, az életet.
És ezt most egyrészt azért írtam le, hogy elmondjam az egyetértésemet, ami neked vagy segít, vagy nem;
másrészt viszont azért, mert nagyon furcsa dolog történt. Ránéztem az illető adatlapjára, és utolsó belépésként egy hónapokkal a halála utáni időpontot jelez a rendszer.(!) Nyilván valaki tudja a jelszavát, talán a felesége nézett be, hogy tudassa a hírt az esetleg odaíróknak... Mindenesetre fel kellett csavarni a fűtést.

ismertem egy gyereket a gimibe aki felkötötte magát. még a gimibe, de nem a gimiben. a legjobb barátja talált rá, õ szedte le. egy általános iskolai osztálytársnõm egyszer beugrott az erzsébet hídról a dunába, de kimentették. egy volt tanítványomnak méhdaganata volt, de kinyisszantották, aztán petefészekcisztája lett, de visszafejlõdött (a ciszta). jung szerint 30 után a halált kell kiteljesíteni, mint addig az életet. stb.

Köszi, Zsófi, de nincs baj, mert nekem ilyenkor a végén mindig elindul a boldog karneváli tömeg, egészen ugyanúgy, mint Cabiria a Fellini-filmben, miután kifosztották és nem maradt semmije (nem mintha nekem nem lenne semmim, ezért rossz a hasonlat), szóval ilyenkor kell igazán fölvonulni és együtt örülni azokkal, akik valamit ünnepelnek, mert hát ez bizony egy ilyen, ez az élet, ami úgy jó, ahogy van, és mivel most ez van, ez a jó, úgyhogy: (valahol) katarzis... :) ))

Drága Zoli, nincsenek szavak. Mesélj róla még nekünk, ha az segít. Minden hüklyeségnek tűnik a szavaid és a történtek után. Kitartás.

Én pedig akkor most elmondom, hogy ma meghalt a legkedvesebb kollegám, aki a barátom is volt, és aki harminc éves volt, és az elmúlt három évben minden nap együtt ebédeltünk. Andris tegnap meg ma valamiért betegszabadságon volt, és én kora délután küldtem neki egy sms-t, hogy holnap már mindenképpen jöjjön, mert müzliszelet is lesz az ebédhez…
Az édesapja nagyjából ekkor telefonált a főnökömnek, hogy közölje a fia halálhírét. Állítólag elgázolta valami, de többet nem tudok.
Tegnap telefonon megkérdeztem tőle, befizessem-e jövő hétre, azt mondta, igen, úgyhogy most itt vannak nálam az ebédjegyei, egészen szimpla kis fehér lapocskák fekete felirattal, amik éppen ugyanolyanok, mint a sajátjaim, azzal a különbséggel, hogy az övén filctollal át van húzva a „Péntek”.
Délután, amikor kissé kóvályogva eljöttem a munkahelyemről, és a buszon szemtanúja voltam, amint egy óvodást megkérdezi az anyukája, megette-e délben a krumplifőzeléket, az első gondolatom az volt, hogy - mivel ma nekünk is krumplifőzelék volt - majd holnap elmondom az Andrisnak, hogy „Jé, hiszen az ovisok is ugyanazt kapják, mint mi…” de aztán hamar eszembe jutott, hogy… hát… hogy ezt többet már nem mondom el neki.
Egyébként annak idején én küldtem neki meghívót a wiwre, de miután regisztrált, nem lépett be soha, és az egész ezután csak egyszer került szóba közöttünk, mégpedig amikor egy napon nagy mosolyogva nyitott be a szobámba, hogy „hiszen ő ezt az egészet teljesen elfelejtette, de most küldtek neki egy meghívót a Lovira a wiw két éves születésnapjára...” De még ekkor se lépett be újra, és emiatt én voltam itt neki az egyetlen kapcsolata, amit hogyha törölnék, az mégiscsak hűen tükrözné az ezután elkövetkezendő valóságot, vagyis hogy nincsen már hozzá vezető legrövidebb út, mint ahogy nincsen leghosszabb sem, sőt, egyáltalán nincsen semmilyen, csak a lebegés az anonim regisztráltak végtelen tömegében, ami legalább olyan magányos, mint egy űrállomás felszínén elejtett csavarhúzó hosszú utazása a világűrben…
Mindez azonban nem jó hasonlat azokról, akik többé nem esznek a földön krumplifőzeléket, mert én nem tudok a nemlétnek hasonlatokat, ez csak egyszerűen „a helyzet”, meg még az, hogy én nagyon sajnálom, szóval, hogy én nagyon… sajnálom… ezt.
Úgyhogy imádjon élni mindenki, ha nem másért, hát csak azért, mert Van és Lehet.

És jó éjszakát és szép álmokat mindenkinek, aki szereti.

(Egy Zsolt, egy Viola meg egy Rózsa.)
Különben, a mostani napok eseménye: állandóan duplós legózunk, építünk tornyokat, és rájöttem, hogy mindig lyukakat akarok építeni. Viola nagyon aranyos, és néha hagyja, bár neki nem tetszik túlzottan.
Mindig utáltam mindenféle építőjátékot, most kezdek ráhangolódni, sokak szerint közel harmincéves késéssel. De borzasztó jól érzem magam, mikor sikerül egy csupa lyuk tornyot építeni.
Ezt talán a kislelkembe kellene beírni. :) ))

Nekem van Vidám. Több is. :) ))

na végeztem
ez a vidám.

vidám

minimal porno
http://www.ecn.org/sexyshock/start.swf

mármint hogy szóljatok, mivel az a sajnálatos esemény történt, hogy 3 meztelen felsőtestről lemaradtam, és nem szeretnék újabb egzotikus dolgokról is lemaradni (ez így valóban pontosabb megfogalmazás)

minden órában lemaradsz egyről

Húha. Majd szóljatok, ha már 3 meztelen felsőtestről lemaradtam...

Ofikával meg készítünk valami kis műsort, amúgy is ígérgettünk valami hastánc dolgot,vagy fátyoltáncot (?), igaz még 150 évvel ezelőtt.

Okker, az ultimátumnak nem tudok ellenállni. Külömben meg úgy néz ki, hogy sikerül megszervezni megint a Trafós demonstrációt, amikor meg lehet nézni, hogy miket alkotnak a lányokfiúk a táncórákon, ha igen, akkor ottan lehet nézelődni. Hogy milyen is az a funky. Orsi nekem tetszik ez a szétesettség :)

hello, grat és grat

nem vagy szegény

(kaptam enni :)

naná, hülyéskedsz?

Köszi, Ofi, de így is mindjárt szétesek. :) (Na, ennyire rosszakat tudok már csak.)
Te is jönnél táncolni? Hú, mi lesz ott, apámm!!

nyitott a rendezvény?
Orsi, engedd el magad nyugodtan.
Barátok közt vagy. Mi így is fogunk holnap szeretni, ne félj!

Figyejj, a táncolás közben, amit nekünk prezentálnál, nem láccana a remegés. Szal a kifogás kilőve. Jössz, azt kész. A harcossal leszel párban.

Hú, most megint akartam poént írni, Zsófi, de télleg egyre rosszabb. Szerencsétekre uralkodok magamon.

Na, besöpörtem minden díjat.