Különös jószág az ember -
merengett az esősen kezdő, végül
aztán a száradó ruhát
avarfüsttel itató, csontmelengető
verőfénybe váltó őszi
napon, kinek szokása a bamba méla.
Szemközt borostyánlevelek lapultak a falra.
Mert mondok, ha megnézzük, voltaképp
tényleg különös jószágok
vagyunk - így a bakter. Majd, ahogy menetrend
szerint jött a már-már
cimboraságig ismerős önsajnálat,
folytatta:
„Tudsz-e róla Lili, a rőt berekben
ilyenkor fáradt szúnyograjok libegnek a
bőröződő pocsolyák
fölött, a dolgos varangyok pedig azt lesik,
az iszapban magukat hova vermelhetik. A vadalma
még dérellen vigyorog, a csipke amott
bogyót pirosít, a csenevész
kökény is kéklik a zöld, de
már a lomha novemberre készülő
lombsátor alatt. Enyészet édes szaga.
Mondjam úgy? Szerte-szana múlik ilyenkor az
idő. És az óránkint
változó, valahová tartó valami
lankás réteken, ökörnyállas
pagonyokban baktat” - szitált a
gondolattal bakterunk, majd mint a köd a nappal,
a gond is oszlani kezdett.