Szabolcska Mihály különös
tragédiája, hogy a maga nagyon szűk
látókörén, szellemi
igénytelenségén, művészi
jelentéktelenségén belül jó
költő volt: egy-egy bonyodalommentes
hangulat finom és nem is eredetiség
nélküli kifejezője, néhány
meghitt hangú, bensőséges dalát
szinte dúdolgatja magában az olvasó...
de ezt a kedvesen verselgető falusi papot rajta
kívül álló erők
egyenrangúként akarták
szembeállítani az óriással:
Adyval. Nagyító tükröt tettek a
törpe elé, amitől azt képzelte,
hogy ő is óriás. Ha nem keverik
irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe,
ha nem akarnak eszményt és
mértéket csinálni belőle, helye
ott állhatna a tiszteletre méltó
harmadrendűek, a viszonylag színvonalas
epigonok között, s emléke olyan
szeretetre méltó lehetne, mint mondjuk
Tóth Kálmáné vagy Lévay
Józsefé. Így azonban már
életében nevetség tárgya lett,
irodalmi elmúlása hamarabb következett
be, mint testi halála. És ezért a
szelíd, de őszinte szeretet csöndes
szavú énekelgetője - nem dalnoka, csak
énekelgetője - később már a
szeretetre is képtelen volt, és már
csak gépiesen, hitét vesztve nem is
prédikálta, hanem tartalmavesztetten,
eszelősen ismételgette, hogy
,,szeressük egymást".