Valaki összemázolta az egészet –
rontott be az ebédre készülő
délelőtt Derzsijánhoz Bömbabikk,
a pagonyok hétmérföldes csősze.
Az aranykezű mágus épp a reggel
szedett gombát puceválta nagy
műgonddal. Szokása lett az utóbbi
időben a főzőcske ugyanis. Kell az
így tél előtt – mondogatta
akkor is, amikor a vasárnapi kofákkal
receptet cserélt, ahogy a legújabb
hozzávalókat szerezte. A hajnali piac, mint
a mező – morfondírozott Derzs
Bömbabikk toppanásakor épp. A
koránkelők kurrogó zsongása, a
csivitelők lelkes danája
hajnalhasadáskor épp olyan, mint a
túrós-tejfeles asszonyságok,
mészároslegények vitája a
standokkal körberakott lekövezett
téren.
Mondom mester, valaki összekente a
növendékek törzsét és az
őzfiak is tisztára megkergültek.
És ez még semmi, a nyulak enni, inni nem
akarnak, csak bámulják a
mázolmányokat. A bóklászó
rókák lecövekeltek, de még a
köztudottan kóbor szarkatekintet is a
kérgekre ragadt – sorolta hamarjában
okoskodva az erdők hétmérföldes
csősze.
Korán kezdődött a szüret –
cikkant át a csiholt koholmányok
mesterén. Ez meg a mustos kádba szakadt,
vagy az idei szarvasbőgésre
készült fel későn, a bikák
nótája viselte meg. Öregszik, oszt
vénen megkergül.
De szóban csak nyugtatta.
Vén cimbora, kéne már egy segéd
temelléd, hisz alig bírod.
Azt hiszed mester, hogy szűk lett a garatom
és nem bírja a törkölyt? Mondom,
hogy valami veszett piktor járja az erdőt,
mert történt, mi történt.
És akkor, magától
értetődő móddal ahogy szokott,
(váratlan pontossággal, őszintén
a semmiből, a későbbi elemzést
agyonvágó egyszerűséggel)
nekiment mesterünk fejének:
Lili állapotos. Gyereket, aprót vár,
azért e mázolmány. Bömbabikk nem
meri mondani. Amit beszélnek pagonyszerte.
Derzsiján, az aranykezű mágus nagyapa,
vagy mifene lészen. Lili meg csinosítja a
lakot, az erdőt. Kisvidámban jár
feltünő kerengőt, mert jól esik
néki, ahogy szó nélkül tudatja
és a hülye is érti: utód
közeleg.
Nem meséltem, miért is meséltem volna,
hisz tudtátok. Lili elmászkált
világnak már jó ideje. Derzsiján
otthon maradt. Lilimók vissza-visszatért, ha
úgy hozta kedve. Cserfelt, locsogott,
kérdezett, majd újra világnak eredt.
Dolga – gondolta Derzs vasárnap
esténként, majd ballagott fröccsre
pogácsára a szomszédba. A régen
vonalvégen talált csörmő
hercegére talált, ezt is elmesélte
Lili. És az aranykezű mágustól
tudták mind Kisvidámban, mádám
Lili apró móker, felnőtt és nem
csupán megérett, de szerelme most hosszabb,
mint szokott, sőt. A kérő
beleérző, s mi több,
familiájában több varázsló
akad, habár mára tréfás
tudománnyá silányult náluk a
csiholmány – dicsekedett aranykezű
mágusunk. (Van ilyen, nem baj –
magyarázta aztán Lilinek, majd hogy
hibát ne feledjünk, kósza indulattal
gesztenyét sütött.)
Jártak hát itt-ott a herceggel, Lili
többször is hazafutott, panaszolt és
örült, majd ment.
Hát jó, kell, muszáj –
összegezte Derzsiján, aztán
folytatólagos varázsába fogott.
Kölyök, tanulnia kell.
De mostan aztán, atyám –
szökkent hömpöly füstfellegbe a
derszijáni somoly.
Húzott aztán a gondolatba, majd az
ácsolt asztallapon előtte
kristálypohárban álló vízzel
higított erjedt szölőlébe.
Ahogy a mesében, nemzedékek
váltják egymást és korai
években a világot. Önálló
történet történik. Felnőnek,
elmennek, szerelembe esnek. Gyerkőc és
elővesznek. Papus, namán…
Vigyázznál rájuk kérlek. Kikre is.
Akikre, azokra, akik először esznek,
aztán bambulnak. (Az öreg
aranyfényű itt röhögte
könnyesre magát egy pillanatra, mert, mint
mondani szokta, a dolgokat
vidámságuknál ragadva nyakon
általában tovább jutunk) Tojnak, oszt
újfent csak esznek. Aztán mindenkit meglepve
újra és üvöltve kiáltják
világgá: Itt vagyunk!