Május lehetett. Vagy június. Új
létezők érkeztek. Sorban. A bakter
és ralek ültek a lugasban. Dűltek neki
egymásnak és a puszpángból
álló szélfogó danának.
- Most mondd meg, hogy van az....?
- Hogy az emberforma lények
különképp mesélnek, arra gondolsz?
Vagy netán, mikor kimennek szombat vagy
vasárnap a halpiacra reggel, és beragadt
szemekkel kiválasztják azt, ami nekik kell?
- Nem is az, hanem a miért...
- A számosság alatti félsz? Hogy ami
jó nagyon, az elvész? Vagy, bódult
hajnalon az otthon kipakolt műalkotások. A
mosott ruha háztáji illata?
- Nem úgy, hanem.... hisz tudod -
- Ahogy a zenész játszik? Hegedűn,
brácsán, fuvolán. Hogy lélegzettel
vesz erőt a levegőn. A rézcsövet
rezgeti mondjuk nádnyelvvel, a hang, a hasznos
hullámhossz a lélekben kiköt, horgonyt
vet és egy darabig inkább az ottani
dolgokhoz lesz több köze? Erre gondolsz?
- Nagyjából - bökte ki
félvállról amaz, majd folytatta: -
bezony fura, hogy az emberfia próbálkozik.
Ahogy szóba áll, mit áll? egyenest
disputába kerül önmagával...
Amikor kel vagy fekszik, mondjuk. Amikor
nekidurálja és kitalálja. Aztán
ripsz-ropsz megcsinálja. Ami eszébe jut,
vagy amit megígért, mikor hazatért az
akácliget árnyékából
délelőtt.
- Nem-e ez az a bizonyos magad irányában
érzett szerfelett kínos nosztalgia?
- De biza. Mikor végig éled frissiben, azt
hiszed tied. A világ. Aztán, szépen
lassan beletanulsz a dehogyba. Hétköznapibb
ez, mint a leghétköznapibb. Tudod, a szerda.
Aztán az is kiderül, az egész az
éléssel lesz nagyobb. Amikor a
körök ismétlik önmaguk.
- Azt akarod mondani, hogy korral öregszünk?
De tegyük fel, csak úgy, mint a
tavirózsák, mik békának,
lódarázsnak, szitakötőnek
nyújtanak biztos elrugaszkodási
állásot, aztán meg véghelyzetben
rájuk lépnél, mer' nagynak és
biztosnak...
- Mondta neked valaha valaki Te, hogy állunk
stabilizált alapon? -
Majd hosszasn vigyorogtak mindketten, majd ralek meg a
bakter garattól gyomorig leömlő,
lazító mélysomollyal
nyugtázták: az idő - az ő
kalandos múltába - azt teszi, amit kell.