Voltaképp – maradt morfondírozó
kedvében és magával
párbeszédben a szokásos
rétkerülő útján bakter.
Aztán ment, ment és bandukolt,
látszólag ügyet sem vetve.
Újuló füveken, rejtek ereken
átlépve, nedves gatyaszárral, duhaj kis
danával.
Egyszóval tegnap történt, hogy az
erdő szélibe érve, őzre
neszezett. Suta alatt borja, ki alig lábra kapva
kereste az éltető csecset. Cidriző
térdekkel igyekezett éhét
csillapítani. A görnyedve töltött
hónapokat virgonckodva feledte.
Próbálta erejét és magát,
emelgette tenyérnyi gidafarát. Annyira
bogárzott, hogy méterenként
majd’ orra esett.
A nyár tartott tovább az eső
után. Cserebogarak gyűltek épp
ülést, és bagzott egy kan macska a
nyárak alatt.
– A levélszőnyegben
nyüzsgő atkák, vagy a gida, ki
érdek nélkül kíváncsi, s
fenntartások nélkül hajlandó veled
szóba állni. Szóval, tőlük
szívdobogást kapok – tette zsebre
kezét bakter és szájszélén
nyíló somollyal a bogárzó gida
nyomába eredt. Amiben, valljuk be
őszintén, kifogást még nyár
végin se lehet igazán találni.