A köznyelvben használatos ónos vagy
ólmos eső a magyar nyelv egyik sajátos
kifejezése, amelyet már a legelső
magyar nyelvű meteorológiai tankönyv
(Berde Áron Kolozsvárott 1847-ben kiadott
Légtüneménytana) is használ. A
germán és a latin nyelvekben
„fagyott” vagy
„túlhűtött esőnek”
nevezik. Az ón, illetve ónos szavunk
ősi, finnugor eredetű, s egy 1138-ból
származó írásos emlékben
fordul elő először. Feltehetően
az ősi onu, olnu szóból alakult
át. Az ólom újabb keletű
szó, 1490-től szerepel oklevelekben, de a
kettő jelentése csak a XIX. században
különült el egymástól.
Ettől kezdve jelöli az ólom az
úgynevezett fekete ónt, az ón pedig az
akkor még fehér ónnak nevezett
fémet. Az ónos és az ólmos
jelzőt is régóta használjuk.
Három olyan jelentésük van, amelyek
indokolják az ónos/ólmos eső
elnevezést. Egyrészt a szín,
másrészt a tárgyak fémmel
való befuttatása, harmadrészt e
fémek nagy fajsúlya. Mindhárom
jelentés jól tükröződik az
ónos eső, ónos szitálás vagy
az ónos idő kifejezésekben.
forrás: sulinet