Úgy volt, hogy az Erzsébet híd pesti
főnél voltunk. A hídon de nem túl
bent. Laci, a nagy fia Peti, biciklikkel. Ádi
és én gyalog. Anna a nagymamánál
hála Istennek. Laci családjának a
másik része, két lány és a
volt feleség a másik parton. És akkor
hirtelen.... Tényleg olyan volt mint a
világvége. Mint azóta tudom, 120
km/órás széllökések, olyan
eső, hogy szinte fájt. Rohanó,
sikitozó embertömeg. Ádi a karomban,
már nyüszít a félelemtől.
Laci, aki vezetett minket szerencsére tartott
és mondta, hogy nem szabad mozdulni, amíg el
nem megy a tömeg. Vártunk a vihar
közepén, nagyon remegtünk,
fáztunk, nem tudtuk mi lesz a vége. Mikor
kicsit csendesedett a Kigyó és a Váci
utca sarkán lévő
pénzváltóba mentünk. A gyerek
már félmeztelen, lila a szája. A fal
mellé állítottam az meleg volt a
hátának. Később azt mondja
"és aztán bementünk anyuval a
barlangba..." Barlang, ősi kép,
menedék. Hihetetlen stressz hormon
mennyiségtől egyelőre még csak
meg se fáztunk. Aztán Laci engem, Peti pedig
Ádit vitte haza a biciklivázon. Én
mondtam, hogy akarom tudni mi van a gyerekkel aki
még mindig nyüszít de szó szerint.
Laci hátranéz, mondja minden oké.
Kért, hogy ismételjem, semmi baj, minden a
legnagyobb rendben. Hazaértünk. Tele vagyok
még a képekkel. Láttam már vihart,
de ez borzalmas volt. Többiek is hazaértek.
Az egész nagy család, 5 gyerek, volt
feleség ölelkezett annak
örömére, hogy
túléltük.
V